Jézus és a szinuszgörbék (2007)

Van úgy, hogy csak gyalogolok, és szinuszgörbékre gondolok. A szinuszgörbe a tökéletes görbe, és tökéletesen szabályos, sőt még szép is. Téli napforduló, tavaszi napéjegyenlőség, nyári napforduló, őszi napéjegyenlőség - szinuszgörbék, pontosabban a szinuszgörbék kitüntetett pontjai. Hajnalpír, fény, szürkület, sötétség; reggel, dél, este, éjszaka; tavasz, nyár, ősz, tél - szinuszgörbe-szakaszok. A nappalok és éjszakák egymáshoz viszonyulása is egy szinuszgörbe mentén érintkezik, ha hosszúságokat egymás mellé rendeljük. Ha egy pontot függesztenének a testemre gyaloglás közben, az is „szinuszgörbeféleségeket” írna le. És a gerincem is - egy jó nagy adag engedékenységgel - egy és egy negyed szinuszgörbe. Úgy vélem, hogy a természetet a változás, az állandóságot pedig a szinuszgörbék írják le a legjobban, pontosabban egy ideális természetét. Voltaképpen a szinuszgörbe Arisztotelész elméletének tökéletes teste, időben vagy térben kiterítve. Az év is egy szinuszgörbével írható le, még akkor is, ha az nem teljesen szabályos, hiszen a természet nem tökéletes. És ilyenkor, év végén minden nappal „egy tyúklépést” lépünk a szinuszgörbén a negatív maximum felé. A szinuszgörbe valójában a kiszámíthatóságot, egyszersmind a logikát jeleníti meg. Van ebben valami jó, hiszen jó tudni, hogy télre tavasz jön, de az is igaz, hogy az őszre tél. Van értelme ünnepelni is a leghosszabb éjszakán, hiszen attól kezdve a sötétség már csak csökken, egészen a nyári napfordulóig. De az a nap nem a karácsony.

 

Talán nem véletlen, hogy a karácsony nem esik egybe a szinuszgörbével. Egy picit eltolódott, noha sokan azt gondolják, hogy a Mithrász-kultusz napfordulós kultuszával olvadt össze. Az ehhez értők úgy tudják, hogy Jézus szinte teljesen bizonyosan nem december 25-én született, de azt nem tudni pontosan, mikor, sőt annak az esélye, hogy ezt valaha megtudjuk, egyenlő a nullával. A karácsonyt pedig a korai egyházban több időpontban is ünnepelték. Végül, lehet, hogy a naptári rendszerek tökéletlensége miatt csúszott el a téli napfordulóról. Mégis úgy gondolom, hogy ez éppen szerencse, hiszen van egy logikán túli világ is, és talán azért született Jézus máskor, hogy ezt a logikán/szinuszgörbén kívüli világot jelenítse meg (még akkor is, ha megpróbálták oda belegyömöszölni). A szeretet is a logikán kívüli világ része, hiszen a logikus az lenne, ami egyébként gyakran és folyamatosan történik is, hogy az ember a kényszereknek engedelmeskedjen. Ha netán a kényszereket sikerült kizárnia a beláthatatlan volumenűre dagasztható vágyait próbálja kielégíteni („a bűn kovásza”). Nos, a szeretet nem erről szól. Mégis: a leírható és megfogható valóság nem értelmezhető az „első mozgató” nélkül, ami gyaníthatóan a szeretet.

 

Úgy vélem, Isten nem véletlenül tanít bennünket kétfajta szeretettel is a szeretetére. Létezik ugyebár az Érosz és a Filosz. A keresztény/tyénségben általában az éroszt figyelmen kívül hagyják, sőt lebecsülik. Pedig nem láttam, érezni meg még kevésbé éreztem érosz nélküli lángoló szeretetet. Ez a szerelem. Úgy vélem, a Biblia egyik legbölcsebb könyve - nem tévedés: legbölcsebbet írtam - az Énekek éneke, mert nem az emberi okosság logikája, hanem az ember feletti egyszerű bölcsesség nyilvánul meg benne. Az érosztól pezsdül fel az ember vére, és ettől igazán vágy a vágy, és ettől erős a szeretet, ettől van ereje az elhatározásnak. Ellenben az érosz általában nem empatikus. Másrészt a filosz - a baráti szeretet - lehet megfontolt is, sőt ebben az esetben a szeretet nem is annyira érzelem, mint amennyire döntés. A barátság ritkábban válik lángoló érzelemmé, az érosz ritkán válik megfontolttá és empatikussá. Ezért van az, hogy az isteni szeretet, az Agapé olyan ritkán érhető el. Úgy vélem, az Agapé, ennek a kettőnek az összessége és eredője így lehet egyszerre lángoló és empatikus is, döntés, de elköteleződés és érzelem is. A hideg és empátia nélküli érzés pedig a szeretet ellentéte. A közöny. A gyűlölet a sértettség lángja, de mégis érzelem, a közöny viszont nem is érdekelt abban, hogy érzékelje - furcsa ilyet mondani - a tárgyát. Egyvalamiben azonban a szeretet hasonlít a közönyre, és ez ezért van, mert a szeretetnek nincs köze még a beteljesüléshez sem. Nem szükséges a kapcsolódás, ezért lehet a szeretet távoli is, és megnyilvánulás nélküli is. Ezért a szeretet nemcsak a beteljesült szeretet lehet, hanem a beteljesületlen is, és úgy is végtelen lehet, hogy közben mindennek, amire hatással volt, már vége van. Igaz, a tisztelet, a barátság lehet mély is, és minden tekintetben tökéletes, csakhogy általában ez már az érett személyiség sajátja, ellenben a másik, az elemibb szeretet megérintheti, és meg is érinti a fiatalokat, és mindenkit. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy Malakiás próféta is az ifjúság szeretetéről beszél, és a többi próféta se csak az ifjúság bolondságairól. 

 

Alapesetben tehát a szeretet érzés, egy szükség érzése, és ebből nőhet ki minden más. Van azonban abban valami, ahogy a pszichológiában gondolkodnak erről. Az ösztönök logikája, emberivé öltöztetve, az adás és kapás érdeke sokszor és nagyobbrészt jó magyarázat. Az ilyen rejtett érdekeken alapuló szeretet ugyan nem tökéletes, de mégis jó, sőt a legtöbbször ez, és nem a teológia, és nem a prédikációk, és nem a Biblia tanít meg igazából szeretni. Jobb esetben segít abban, hogy világosabbak legyenek érzelmeink önmagunk számára is, ha éppen nem történt az meg, hogy a vallásosságtól, vallástól, egyház(ak)tól, a Bibliától már rég elidegenedtünk, az előtt, hogy megismertük volna. Blaszfémiának tűnhet, hogy ezt mondom, de Jézus alakját már annyiszor elkoptatták, amikor a nevét oly sokszor használták (hiába vették?), hogy elsőre nem ugorhat be az embernek, hogy meg is értse. Túl sok ábrázolás, és túl sok közhely rakódott rá. Nem ismerem túlságosan - sőt még inkább elégségesen - a női lélek rejtelmeit, de szerintem egy nő könnyebben érezhet olthatatlan szeretetet Jézus iránt. Meg aztán az a hasonlatot is, hogy az egyház Jézus menyasszonya, szerintem ezt is inkább egy nő érezheti át. Egyszóval a teológiai zsargon nem találta el igazán, nem választott mindig jól a tekintetben, hogy hogyan érdemes Jézusról beszélni. Ha csupán a szavaira figyelünk - angol nyelvterületen egészen nagy hagyománya van az olyan bibliakiadásoknak, amelyekben Jézus szavait piros betűkkel írják -, akkor jól láthatjuk, hogy arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk el a lényegről, és ne csak a látszatra figyeljünk. Ezért olyan éles, amikor a képmutatásról beszél. Mégis a legnagyobb gond Jézus szavaival az, hogy olyan keveset olvassák, miközben olyan sokat idézik. Újabb nehezítő körülmény, hogy csak bizonyos és kitüntetett napokon teszik ezt. Ezek az erőltetett idézetek, nem segítenek abban, hogy el is jusson az üzenet - az, amit valóban mondani akar -, sőt így elég kevés az esélye annak, hogy rájöjjünk, mit is jelentenek a szavai, mondatai. 

 

A karácsony tehát kétszeresen is elvétett lehet. Egyrészt a dolgok logikája, annak a kényszere, hogy a bevételek szinuszgörbéje elérje a csúcsot a kereskedelemben, messzire vihet bennünket a lényegtől (éppen amikor ezt írom, éneklik a Ferrero Rocher reklámjában angolul, hogy „csendes és szentséges éjt”, miközben az énekes részéről az egész nem szól másról, mint hogy: „halljátok, emberek, milyen jól éneklek”). Másrészt az, amiről azt hihetjük, hogy a lényeg nem biztos, hogy az, hiszen lehetséges, hogy éppen valaki más akar valami mást mondani, miközben azokat a bizonyos szavakat használja nyomatékként. És persze az is zavaró, hogy jó néhány dolog megértéséhez jókora jegyzetapparátusra lenne szükség, de ezek a jegyzetek általában - ha vannak - elfogultak, és nem a lényegre, hanem a különböző doktrínákra reflektálnak, pontosabban azokat próbálják érvényre juttatni. Ezért látom úgy, hogy a tapasztalat fontosabb, mint gondolnánk, és általában nem misztikus tapasztalásra kell gondolni, hanem a legegyszerűbbre, a szeretet megtapasztalására. Nagy ajándék azt, hogy ezt általában két oldalról is megtapasztalhatjuk. Szerethetnek bennünket, és mi is szerethetünk. A leglényegesebb történés tehát az értelmezőben történik, és sajnos ebben nem tud segíteni gyakran a karácsony sem. 

 

Inkább a valódi, emberi szeretet megtapasztalása juttathat el bennünket az isteni szeretethez, ahhoz, aminek a lehetőségét ünnepelhetjük karácsonykor, húsvétkor pedig a beteljesülését. A szenvedélyes szeretet működhet úgy is, mint egy szinuszgörbe - „meg kell szereznem a szeretett lényt”, de a csoda ott történik, amikor az egész átfordul, és amikor a másik fontosabb tud lenni, mint az, ami eredetileg megindított bennünket. Erről persze olvashatunk is („Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” Jn 15,13.), de a megtapasztalás válik igazán tudássá és meggyőződéssé. És inkább ebből tanulható meg, a beteljesülést/kiteljesülést sem kereső szeretet - „nem keresi a maga hasznát”. Azt mondják: az a szép, ami érdek nélkül az, azt mondhatjuk tehát, hogy a tökéletes szeretet az, ami érdek nélkül az. Mi lehet az érdekekkel számoló, és az érdek nélküli tökéletes szeretet között? Minden, bármi. Az odaadás, az elfogadás, de a megtagadás és hallgatás is. A felismerés származhat a kiteljesedésből, de az elveszettségből is. Érezhető ez a kölcsönös érzelmek csúcsán, de a szeretett lény hiányában is. A történés, a fordulat ismét a befogadóban zajlik. És a valódi kérdés, az, hogy átfordul-e az önző szeretet önzetlenbe. Nem akarom itt az önző szeretet elmarasztalni, az is fontos, hiszen az indít cselekvésre, de vajon mi az, ami átfordítja. Jobb szó híján ezt nevezik kegyelemnek, ami szintén kívül van a logika, és a mérhetőség minőségein. Az önzetlen és együtt érző szeretet, számtalan formát vehet fel. Lehet érzelmeket a végtelenbe fokozó, de lehet olyan felismerés is, hogy el kell engednünk azt, akit szeretünk. Hozhat szenvedést, de örömöt is - emberi sors válogatja, de az a lényeg, hogy megtörténjen. 

 

És akkor egyszer megérezhetjük „Terheinket roskadozva hordozva”, ahogy „halkan átölelt az Isten”, és megtudhatjuk, hogy nem az a kérdés, mit kaphatunk, mit vehetünk el, hanem az, amit adhatunk. Persze ez az adás-kapás dolog is már el van koptatva, hiszen adott esetben fontosabb lehet elfogadnunk valamit attól, aki adni akar, mint adni valamit annak, akinek nincs rá szüksége. Ez az adok-kapok dolog valójában csak azért ilyen elterjedt paradigma, mert a szinuszgörbés világunkhoz valahogy ez passzol. Olyannyira így van ez, hogy a kegyelem és a valódi szeretet megérzéséről nem is lehet teljesen hitelesen beszélni. Bizonyára mindenki hallott már olyan lelkendezést, ami üresnek tűnt, sőt gyanúsat is esetleg. Lehetnek jelei a kegyelem megtapasztalásának, de mi soha nem lehetünk e jelek csalhatatlan tolmácsai. Mi marad hát? A tapasztalat. Egy angol misztikus mondta: Jézus akár ezerszer is megszülethetne kinn a jászolban, de semmit sem érne, ha legalább egyszer nem születik meg a szívedben. 

 

Írtam hát egy esszét, áldott karácsony gyanánt, hátha segíthetek abban, hogy valakiben megszülessen, ha még esetleg nem született volna meg. És abban a reményben is tettem ezt, hogy összeegyeztethető a Szent Írás, és a tapasztalat, hiszen a kettő egymás nélkül nem sokat használ, még akkor is, ha a szinuszgörbék világa kevesebb az emberi világoktól, emez utóbbi sokkal gazdagabb és változatosabb, hiszen a logikán és ésszerűségen kívül a sokszor nem ésszerű szeretet is helyet kaphat benne. Vajon Jézusnak lesz helye ebben a szinuszgörbés karácsonyban? 

 

 

 

http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2007/12/24/main.php?l=b24.htm

 

Forduló

Ma van a téli napforduló, nekem ez a legszebb decemberi nap. Én egy csillagoktól vezérelt ember vagyok. Habár az asztrológiában nem hiszek (más fontosabb dolgokban sem). Azt szertem ha valamit olyan súlyos dolgok hitelesítenek mint amilyenek a csillagok, azaz, hogy ebben az esetben a Nap és a Föld együtt. Napforduló van, és elkezdenek hosszabbodni a napok, vagyis elindultunk a nyár felé. Ez biztos.

A karácsonyról mindig az a pp jut eszembe, amit pár éve küldött nekem valaki, vagyis nem valaki, hanem az egyik unokatestvérem. Egy vers ment a diákon, a háttérben meg John Lennon Happy Xmas dala forgott, és beleforgott a fejembe: Nos karácsony van, és Te mit tettél?

So this is Christmas
And what have you done

Sajnos erre a kérdésre már évek óta nem tudok jó választ adni. Számokba lehet önteni egy évet, megírtam x valamit, megettem egy tonna csokoládét, ennyit dolgoztam, annyit pihentem, ennyi könyvet olvastam... mindez értelmetlen. Nincs jó válaszom a feltett kérdésre.

Az újévet azért nem szeretem, mert nincs kiábrándítóbb, mint január elsején, álmosan bandukolni hazafelé. És általában nem szeretem a hemzsergést, és azt, hogy akkor mindenki boldog, boldognak kell lennie, vagy boldognak látszania éjfélkor. Mindig egy Abba száma jut eszembe. Gyerekkromban azt hittem, hogy a Happy New Year egy ünnepélyes szám, az énekes hölgy olyan "operásan" emelgeti a hangját... Aztán egy 10 éve megnéztem a szöveget, és ott bizony életünk hamujáról esik említés, és én is úgy érzem az élet egy lassú égés, oxidáció, hiába az antioxidánsok. Aztán ez a szám magával húz egy másikat, a The Winner Takes It All címűt, amely arra emlékeztet, hogy nem én vagyok a győztes. Mert a győztes mindent visz.

Szóval ezek az ünnepek nem jönnek be nekem. De az, hogy a napok elkezdenek hosszabbodni, az már valami. Elindultunk a nyár felé, és ez biztos. A napok hosszabbodnak, és jó tudni, hogy ez biztos. Jó tudni, hogy van valami, ami biztos.

A múlt elbeszélésének mátrixa – párbeszéd a múltról (Bence Erika: A múlt horizontja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011.)

A múltról egyvalamit lehet tudni biztosan, azt, hogy volt, és már nincs. Csak a hatásai léteznek a jelenben, és csak a nyomaiból rekonstruálható, de sohasem tökéletesen.
 
Mindig érdekelt, hogy vajon a történész segít-e felidézni azt, ami már nincs (a múlt rekonstruálása a források alapján), vagy a történet segít a történésznek megtalálni azt, amit éppen keres (a jelenben feltett, a történészben felmerülő kérdésekre megtalálandó válaszok a történelmi források alapján). Valószínű, hogy a két megközelítés a múlt két olyan aspektusát emeli ki, amelyek „dialektikus” viszonyban állnak egymással. Ez azonban még nem minden, hiszen történész nem mesélhet el úgy egy történetet, hogy abból kivonja saját személyiségét, ezért törekedjen bárki bármilyen tárgyszerűségre (objektivitás), az még mindig az ő személyes, az általa elképzelt tárgyszerűség lesz. Azonban még ez sem minden, közrejátszik az elmesélés milyensége, ami – akármit is gondolunk – bizonyos poétikai szabályoktól, hagyománytól is függhet. Nincs híres és jó történész jó történetalkotás és fantázia nélkül, hiszen a rekonstrukció is konstrukció, így lehet, hogy még a legnagyobbaknál is bizonyos mértékben a történet meséli a mesélőt, hogy aztán valahol valaki új forrásokat találjon, és pontosítsa a képet, esetenként megsemmisítő kritikát szórjon a történész elődre. A történelemmel kapcsolatos minden értelmes vita tehát a források igazságértékéről, valamint azok értelmezéséről és összekapcsolásáról (a módszerről) szól. Az eredmény azonban végül mégiscsak egy szöveg, amelyet többféleképpen lehet olvasni, és így vagy úgy értelmezni. Mindezért érdemes foglalkozni a meséléssel önmagáért is. Ráadásul a történelmi regényt írók sokszor olyan módszereket használtak/nak, amelyeket egykor maguk a történészek is használtak. A szerzők általában valós tényekből indulnak ki, sőt forrásmunkákat tanulmányoznak, és még az események sorrendje, a tényekről való vélekedések is érdeklik őket, nem egyszer történészeket olvasnak. Én úgy tapasztaltam, hogy még a lektűrök írói is ezt teszik. A történetalkotás tehát önmaga is érdekes, különösen azért mert egy-egy írói alkotás, vagy újabban film nagyobb hatással lehet a befogadóra, mint több ezer tudományos könyv és szakcikk a rengeteg számmal és felsorolással, ezért érdekes a múlt horizontja irodalmi és elméleti megközelítésből is.

A történelmi regénytől eleve az feltételezhető, hogy a történet segít az írónak, hogy olyasmit mondjon el, olyan képzetkonstrukciót alkosson meg, ami másként nehezen elmondható. Persze az író sokféleképpen kifejezheti, amit akar, nem kell történelmi regényt írnia. Románcot is írhat, ahol a hősei „pszichológiai archetípusok”, és esszét is (ezt a kettőt platonikus műfajnak tartja Poszler György), és sok mást is. Ellenben a történelmet a régi latinok az élet tanítómesterénak tekintették (és Lívius ezt annyira komolyan vette, hogy művének immár nem a történetírás, hanem a nevelés lett a fő célja, a nevelés szűrőjén szelektálta a megírandó tartalmakat). A magyar hagyomány elvárja az íróktól, költőktől, hogy lámpásként vagy tűzoszlopként mutassanak irányt a népnek, ezért van az, hogy minduntalan nevelői célzattal hozakodnak elő bizonyos témákkal, és írnak könyveket. Ám ugyanezért szerkesztenek a történészek tankönyveket és állítanak össze tanterveket, sokszor olyanok is, akik nem történészek. A zsidó hagyományban több rétegben és több formában jönnek elő a történetek, legyen szó valódi történésekről és fikcióról is. Másrészt meg a Távol-Keleten is nagy hagyománya van a történetmesélésnek, noha ők a nevelő szándékot direkt a történelem kiiktatásával valósítják meg, ezek a történetek kívül vannak, felette vannak a történelemnek. Ám a történelmi regény kérdése cseppet sem egyszerű. Azt hiszem, hogy iszonyú nagy az a tér, ami a hősi eposzok, Spiró György és Ken Follett (A Katedrális c. bestseller szerzője), Homérosz és Umberto Eco között feszül. Ráadásul ez a tér végtelen, hiszen az imaginárius tér mindent magában foglalhat, amit az ember el tud képzelni. A történelmi regény, olybá tűnik, egy végtelen séta a fikció és a valóság, pontosabban egy feltételezett valóság közötti ösvényen; prózai fikció, amely használja az egykori valóságot, valahogy kötődik hozzá. A történelmi regény a múltat, ill. valami múltszerű dolgot (hiszen vannak áltörténelmi regények is, és olyanok is, ahol a múlt csak díszletként jelenik meg, ahol a valós szereplők csupán epizódjellegűek) történetszerűen jelenít meg nyelvi struktúrák által, koherens logikai struktúrát is alkot, kijelentéseket tesz róla, és ez tárgyiasul művek formájában. Ha lenne kielégítően jó definíció a történelmi regényről, akkor ezt számba lehetne venni, de ilyen definíció nincs. A szerző ennek ellenére tesz próbát a 19. században íródott (történelmi) regényre fókuszálva, ám ezzel még így is óriási horizontot feszít ki önmagának, aminek átgondolása nagy intellektuális erőfeszítést igényelt. A könyvet olvasva azonban még az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történelmi regényekről való vélekedések szemrevételezése sem egyszerű (és ha már itt vagyunk, akkor erről is elmondhatnánk, hogy ez is egy meglehetősen tágas horizont). A térségünkben klasszikusnak számító Hegel és Lukács mellett egy sor magyarországi és nyugati esztéta, filozófus elképzeléseire reflektál a szerző, ettől rendkívül tömény a bevezető része és a könyv elején tárgyalt elméleti kérdések, amelyek az olvasót komoly kihívások elé állítják.

A szövegből érzékelhető, hogy szerző is küszködött a történelmi regény definiálásával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a történelmi regény definiálása nem befejezett dolog, és a különböző (irodalom)elméletek másként közelítenek a kérdéshez. Pedig jó lenne, ha lenne ilyen definíció, hiszen ebben az esetben végig lehetne gondolni, hogy a 19. (vagy éppen a 20.) század regénytermésében mennyi az ilyen regény, hogyan viszonyul a többihez. Az is érdekes lett volna, ha a lektűr felé húzódó határt is meg lehetne határozni, de sajnos ez a kérdés fel sem merült. Mindez sajnos azért is lehetetlen, hiszen a történelmi regényt illetően nincs általánosan elfogadott vélemény, sőt talán nem is létezhet elfogadható definíció erre. A szerző nem akart ötletszerűen „üzembe” állítani egy definíciószerű vélekedést. Annyit azonban megállapított, hogy a történelmi regény egy műfajokon átívelő fikciós próza, amelynek nem létezhet egységes olvasata, és amely számos formában íródhat meg. A műfaj „mint olyan konstrukció, amihez minden mű idomul”, nem elég tágas a történelmi regénynek, csak rugalmas műfajfelfogással érdemes kezelni. A történelmi témák felbukkanása az eposztól (ami isteni, heroikus, költői) való távolodás (Bahtyin megfigyelése és konstatációja) tendenciáját mutatja a műfajok sorában. A majdani történelmi regények forrásvidékén még ott van a mitikus monda, a saga és a mese is, de az idő múlásával a történelmi témák feldolgozása egyre kevésbé eposzi, hősi, egyre kevésbé átütő a hősi keresés. (A barokk eposz már nem igazi, csupán „ritmussá vált fikció”.) A történelmi regény az idő múlásával egyre intellektuálisabb lesz, amelyben számot vetnek a megjelenített korszakkal, és egyre több enciklopédikus ismeretet is feldolgoznak. Valamiben azonban a történelmi regény és az eposz rokon, ez pedig az, hogy a funkciója hasonló, hiszen valamilyen közösségi tudatot formál, sőt a történelmi regény a nemzeti önidentifikáció része is. A történelmi regényben, ill. a regényekben, amelyek a történelmet is érintik, egészen sok más műfajt érintő részek is vannak, politikai, filozófiai, tudományos fejtegetések, beszédek. Ezenfelül érdemes a befogadó szempontjából is értelmezni a történelmi regényt, hiszen az újabb értelmezések szerint a mű az olvasóban keletkezik – „a műnek nincs szubsztanciája az olvasó kreativitásán kívül. Tehát annyi alkotás, ahány olvasó” (Poszlert idézi, 24. o.).

A hosszas, ám nem felesleges elméleti fejtegetések után, olvasóbarátabb témákra váltott a szerző, és a történelmi regény világirodalmi bemutatásával folytatta okfejtését. Jócskán belebocsátkozott az iskolateremtő, a példaként szolgáló szerzők egyes regényeinek elemzésébe (Scott, Novalis). Ebben a részben minden lényeges regényt és paradigmát sorra vesz. A szerző mintegy félszáz regény tapasztalatát, nézőpontját szűrte bele mondandójába. A romantika kérdésének boncolgatása is érdekes, hiszen az a történetírást és a történelmi regényt is megtermékenyítette ez a fajta művészi és életfelfogás. Érdekes és egyben tanulságos is, ahogy a szerző kitér a nem nemzeti romantika kérdésére is. Ezt két olyan kérdés követi, amely a történész szempontjából is érdekes, és amiről nemcsak az író, hanem a történész is el szokott gondolkodni. Jelesül azon, hogy az a sors, ami egy történelmi alaknak adatott, és amelyet befutott, vajon szükségszerű-e, és hogy vajon a szereplő kreálja-e a történetet, vagy olyan társadalmi hatások érvényesülnek, amelyek nyomása alól az egyén nem bújhat ki. Mindez az egyén szabadságának a kérdését veti fel.

A másik érdekes téma a tanulság kérdésének kibontatása. Vajon egy emberi sors, egy történelmi élethelyzet szolgálhat-e tanulsággal. A mai történetírás ez ellen általában tiltakozni szokott, miközben kiemeli, hogy a történelem még példatár sem, még kevésbé a kegyes tanulságok tára. Azonban a történések értelmét firtatni mélyen emberi dolog, és egy történelmi regény esetében, azaz annak egyik típusa esetében ez felettébb kézenfekvő.

Terítékre kerülnek az olyasfajta regények, amelyekben olyan történetek zajlanak, amelyeknek csak történelmi kereteik vannak, sokszor kifinomult társadalomtörténeti háttérrel (az ún. társadalmi regény). Az ilyesfajta regényeknek van egy olyan típusa is, amely azáltal lett történelmi, hogy egy múltbéli jelent rögzít. Kérdés, hogy ezek mennyire tekinthetők történelmi regénynek. Ám még nagyobb kérdés, hogy ezek a regények mennyire, mennyiben tekinthetők rekonstrukciónak, és mennyire érdemes őket csupán poétikai szempontból vizsgálni… Hadd mondjam el itt, hogy a napokban užicei levéltárosok jártak Szabadkán, és a hosszas beszélgetés közben terítékre került az ott alakult katonai egység története, mire elmondta a kolléga, hogy nagyon hézagosan maradtak fenn a források, de ha a lényeget meg akarjuk tudni, olvassuk el az egyik résztvevő által írt regényt (Ljubomoir Simović: Užice sa vranama). Vajon lehetséges-e, hogy a források mellett, felett is hiteles legyen egy történet? A megállapítás – azt hiszem – az lehet, hogy a múlt horizontja menthetetlenül a fikcióba vész – vagy optimistább kicsengéssel mondva: jut. A források, még inkább az írásban rögzített múlt(ak) is interpretációk, és ez még inkább a kétely felé vihet bennünket. Optimistább módon fogalmazva ez azt jelenti, hogy annyi múlt van, ahány élmény. És valóban a múlt azáltal vált azzá, ami, hogy megélik azt. Az irodalomtudományban még oda is eljutnak, hogy kijelentsék: „A történelmi elbeszélés hitelessége és a történelmi tény között nincs semmilyen direkt kapcsolat” (10. o.). A történelemtudomány óvatosabb, és – per definitionem – csak a forrásokból indulhat ki, ezekből szürheti le a tényeket, hiszen „ebben a műfajban” csak tények alapján, komoly módszertani háttérrel, és forráskritikai hozzáállással lehet „mesélni”. A történelmi regényeknek viszont elég sok típusát beazonosítja a szerző (lehet művészregény, apoteózis, nevelődési regény, eposzregény, történelembölcseleti regény stb.). A magyar regényekben a végezt és vétek motívumai jelentősek.

A könyv végén a Kemény- és Jókai-regények újszerű, mai olvasatáról ír a szerző. Ezt megelőzően számba veszi Zrínyi eposzát mint a magyar történelmi regényíró egyik fő olvasmányát. Érdekes, hogy igen sok regény foglalkozik az erdélyi fejedelemséggel és az oszmán korral, úgy néz ki, hogy ebben a korszakban van elég drámai helyzet, amelyek Jókainak, Jósikának és Keménynek, de nemcsak nekik, jó poétikus alaphelyzeteket szolgáltat. Ezek lehetőséget nyújtanak egy „fikciós”, „utánképző” eljárásra, meseszövésre és beszédmódra, és a horizont kifeszítésére.

A történetírás „produktumai” sokban hasonlítanak a történelmi regényre. Hiszen szövegszerűek, valahonnan valahova jutnak el a történetekkel, és úgy kell megszerkeszteni őket, hogy érthetők legyenek. A felépítés alapelvei is sokban hasonlítanak. A döntő különbség talán az, hogy a történetíró igyekszik nagyon fegyelmezetten kezelni a forrásokat, vagyis a kitaláltság, a fikcionalitás milyensége a fő különbség. A történetírásban már elfogadott, hogy a múltnak több eltérő története lehetséges, hiszen a forrásokból többféle történet kiolvasható. A múlt attól válik történelemmé, hogy valaki átéli, és emlékszik rá, más pedig a maga szubjektivitását beleadva kutatja, így az elbeszélt történelem is állandóan történik, és – ahogyan egyesek fogalmaznak – nem volt, hanem lesz.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-10-04_A_mult_elbeszelesenek_matrixa_parbeszed_a_multrol.xhtml
És ez itt is megjelent:
http://tiszatajonline.hu/?p=15449 (Tiszatáj c. folyóirat)

Egy jócskán megkésett levél a halhatatlan kedveshez (Beethoven után szabadon)

Amikor elhagytál, a Killers című Queen-lemezől Love of My Life-ot hallgattam. Újra és újra visszatettem a tűt a dal elejére, és így ment ez egy hétig. Aztán megértettem, hogy a „love of my life”, a halhatatlan szerelmem elhagyott. Hirtelen üres lettem. Nem maradtak álmaim, és értelmét sem láttam semminek. Semmi lettem. Úgy nézett ki, hogy szinte minden érzelmed megszűnt velem kapcsolatban. Nem láttál már bennem semmit, ezért semmi lettem. Ezzel bezártál engem a magány labirintusába, fonál nélkül, cél nélkül, Minótauroszként, akire már csak a büntetése vár.

A szerelem és az elutasítás lelkem ismeretlen zugaiba vitt. A valóság eltűnőben volt, csak piciny fénypontként vibrált a mélyből. Ebben a zuhanásban az egész világ távolivá vált. Évekig arra vágytam, hogy csak meglássalak, hogy csak megérintselek, hogy csak szólj hozzám, és hogy az enyém légy. Irdatlan messziségbe jutottam önmagamtól is, magamnak is idegen lettem. Valójában meg akartam halni, de nem a lábaid előtt (mint Heine), mert nem akartalak ezzel bántani. Ugyanakkor mégiscsak szerettem volna, ha tudsz rólam, ócska Werther utánzatról. Úgy éreztem, a szerelemből csak a halál szabadíthat ki, mert bennem a csalódás a szerelemet a halálhoz kapcsolta. Elveszteni a világot kevesebbnek tűnt, mint elveszteni Téged. Nem nyújtott vigaszt, hogy szeretve voltam, és hogy elvben boldogabb lehetek, mint azok, akik azt meg nem tapasztalták.

Az érzés nem nagyon akart múlni, vagyis múlt, múlt, de sehogy sem múlt el, pedig szerettem volna, hisz értelme már nem volt. Próbáltam megérteni, hogy az ott, akkor és veled nem mehetett, mert a világmindenséget kormányzó hatalmas erők, a szükség, a kényszer elkerülhetetlenül okozták, hogy utjaink szétváljanak, de valahogy ezt nem tudtam elfogadni. Emlékszem, egyszer azt álmodtam, hogy egy kisgyerekkel látlak, ahogy a Városháza sarkánál mégy el. Neked rövidre vágott hajad volt, olyan, mint amilyet néhány évvel azelőtt viseltél, hogy megismertelek, de nem fiatalabb voltál az álmomban, hanem idősebb. Szokásos depresszióim egyik mélypontján, az lett volna az öröm számomra, ha tudtam volna, hogy Te boldog vagy. De nem tudtam. Téged, a „holdarcú lányt” szinte soha nem láttalak boldognak, szemed zöldje ritkán mosolygott. Lehet, hogy csak azért, mert ritka találkozásaink alkalmával mindig Te vettél engem észre először, és ettől bizonyára elromlott a kedved, mire én is észrevettelek. És próbáltam elengedni magamtól az érzelmet, hogy múljon, és próbáltam minden másra gondolni, más nőkre, könyvekre, de az érzés csak nem múlt. És aztán arra gondoltam, hogy az örökkévalóság szempontjából jelentéktelen ez a szerelmi bánat, és maga a szerelem is az, hiszen én is jelentéktelen vagyok. Hiszen az Univerzum úgy 100 milliárd év múlva már csak kihűlő barna törpék és kóbor fotonok laza halmazának kaotikus mozgása lesz, de mégis úgy éreztem, hogy ha az én anyagomból keletkező foton a Te egyik fotonoddal találkozik, akkor az valami beteljesülés lehet. Arról a két hónapról, amíg ismertük egymást, alig tudnék beszélni, de érezni mindig érzem.

Nem fájt, cseppet sem, hogy utánam más ölelt, mert az már semmit sem változtatott azon, hogy számomra elérhetetlen maradtál, mint a Hold. És akkor találtam egy történetet, Apolló és Daphné mítoszát... Apolló beleszeret egy nimfába, üldözi, de mivel a szűz nimfa nem lehet az övé (Te is szűz voltál, és nem lettél az enyém, mint a legtöbb nő, aki érdekelt), ezért Héra babérfává változtatja, és Apolló a hajába tűzte a babérfa ágat... Azt hittem, hogy én is így hordozhatom ezt az élményt magamban... Blaszfémia, de elmondom, hogy olyasmihez tudnám hasonlítani akkori helyzetem, ahogy a katolikusok Jézus szívét képzelik el. És hiába van, hogy mások is jártak így, nem érdekelt, se nem vígasztalt. Szerencse, hogy nem ragadtam le teljesen ennél az érzelemnél, és hogy volt bennem annyi ráció, hogy valami másba is belefogjak attól függetlenül, hogy tudtam, már semmi nem lehet tökéletes, hiszen a tökéletes szerelem velem már megtörtént, csakhogy abból már semmi sem következhetett. Végül azt is elfogadtam, hogy az emléked nem múlhat el akármit is teszek.
Ezért múlik az a pillanat állandóan bennem... És lehet, hogy ez így van jól, és így kell lennie. Itt maradtál bennem, és velem együtt változol, a fátyolosodó hold-arcod egyre légiesebb és egyre eszményibb. Az emléked beleolvadt az égbe, a tejútba, a felhőkbe, a tó hullámaiba, belém. Rád gondolok, amikor meglátom Hattyú csillagképet a Denebbel a keleti égbolton, ha meg épp nem látszik, akkor meg azért jutsz eszembe. Szinte mindig velem vagy. Jelen vagy a szavaimban, a gondolataimban. Te jutsz eszembe, ha parkban járok, és akkor is, ha padot látok. A múltkor egy amerikai padról láttam egy képet a naplementében, és arról is Te jutottál eszembe…

Szerettem egy lányt. Valamikor. Egy lilagőzös kamasz fejében születő emlék él bennem, egy másik lilagőzös kamaszról. Egyszer néhány évvel a nagy szerelem után véletlenül sikerült veled beszélnem, és akkor azt mondtad, hogy arra emlékszel, hogy sokat veszekedtünk. Lehet, hogy nem ugyanarra a dologra emlékszünk. De mindegy is. Örülni szoktam, ha látlak, és örülök annak is, ha hallok felőled. Nem, nem akarok már tőled semmit! Csak az a nyár volt az igazi nyár, és az a lány akkor ott volt az igazi lány, és az a lány Te voltál. És ezt jó így kimondani, noha nincs értelme... De ez az, nincs értelme hallgatni se róla. Ha beszélek, akkor a mélabú improduktív mocsarába süllyedek, vagy az „azok a szép napok” giccsébe... Azaz nem is giccs az, hanem közhely. Mégis ez a közhely maga az életem, amelyben összegabalyítottad a legtisztább érzést és a legmélyebb fájdalmat. Ez a történet már nem csupán egy egykori románckezdemény története, hanem az a történet, amely részemmé lett. Ez a történet én vagyok, Daphnéval, aki Te voltál. Így talán sokkal inkább az enyém vagy. Tudom, hogy akkor önző alak voltam, aki mindent és rögtön akart. Tudom. És hiába ígérném, hogyha újra kezdeném, akkor ugyanazokat a hibákat nem követném el, mert elkövetném őket.

A bánatot nem haladtam túl, csak megtanultam hagyni, hogy velem éljen. Vereséget szenvedtem, javarészt a magam hibáiból, pedig az álmaimban sokkal szebb volt minden, mint ahogy azt a valóságban próbáltam megvalósítani. Sokkal szebbet akartam, de ez nem számít. El kellett fogadnom, hogy nem voltam elég jó, elég kedves, elég tapintatos, és hogy elhagytak emiatt. Az a szerelem és a bánat, amit felélesztettél bennem nagyobb volt nálam, és más út nem kínálkozott előttem, minthogy elviseljem.

Amikor elhagytál, bizonyos értelemben meghaltam, és Te is meghaltál bennem. Nem azért nem beszéltem veled, mert haragudtam rád, hanem azért, mert nem tudtam elviselni a fájdalmat, hogy úgy beszéljek veled, hogy már nem vagy az enyém. Büszke vagyok arra, hogy soha nem éreztem gyűlöletet irántad. Elképzelhető lett volna, hogy a keserűség gyűlöletté válik, de nem vált. Soha sem éreztem irántad semmilyen negatív érzelmet. Lehet, hogy ezért nem vált múlttá bennem az, ami elmúlt, de azért sem, mert a szívben másként folyik az idő: mindig visszatér.

Már régóta nem akarok tőled semmit. Már csak azt szeretném elmondani, hogy milyen jó az, hogy élsz és létezel, és hogy valamikor ismerhettelek. Számomra soha sem fogsz megöregedni, mindig csak az a szép, holdarcú, halhatatlan lány maradsz, akármi is történik. Arról tudom majd, hogy eljön a halál, ha már semmit nem érzek bele a képbe, ami bennem él rólad. Amikor azt álmodtam, hogy a Városházánál találkozom veled, akkor valóban azt kívántam, hogy boldog légy, akár nélkülem is. Számomra veled és a hiányoddal teljes a világ, ami végtelenül tökéletlen lenne e nélkül a hold-arc nélkül. És ettől az arctól megkaptam a szenvedést és a szerelmet is, és egyben megfizettem általa a rám eső részt az emberiség szenvedéseinek mértékében.

Augusztus volt, amikor azt mondtad, hogy menjek. És akkor augusztusban elillant a nyár a szívemből, és beköltözött oda az ősz mindörökre. De Te ne bánj semmit!

Tanulság nélkül való utóirat: Sokan azt hiszik, hogy az igaz szerelem mellett ki kell tartani, még akkor is, ha szomorú. Én is így gondoltam, sokáig, sokáig. Azonban elérkezett a pillanat, amikor választhattam, aközött, hogy az egykori tökéletesség és szépség igézetével magamba zárkózva maradok-e, vagy egy új irányba indulok. Elegem volt már a múltamból, amely konokul véste magát az agytekervényeimbe és az arcomba. Nem akartam, a „zordon szépség”, az elérhetetlen kedves oltárán feláldozni magam, nem akartam elbújni az elől, ami még várt rám (ezt a szerepet már úgyis eljátszották Kierkegaard, Juhász Gyula). Úgy éreztem, dolgom van még a világon, és az jobb, minthogy egy szerelem felett búsongjak. Megtudtam, hogy nem a múlt a fontos, és lehet vágyakozni az ismeretlen jövő iránt is. És mennyi élmény vár(t) még rám!!!

Miután elhagytál, megjártam az érzelmek, az élet katabázisát. Csoda, de valahogy túléltem, és akadt, akit szerethettem. Lett „nőm s borom”, gyermekeim születtek és szakmai sikereket értem el. Van címem és bankszámlám. Megfogható vagyok. Mindezeket beírhatom egy CV-be. És ettől elégedett is vagyok. Jó látni a testemből való új és tökéletesebb életeket, mint amilyen én vagyok, és jó érezni, hogy megalkotásukban nekem is részem van, jó hogy nem süllyedtem el. Azonban ugyanilyen jó rád is emlékezni.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-09-11_Egy_jocskan_megkesett_level_a_halhatatlan_kedveshez.xhtml

A forróság

Péntek délután hazafelé gyalogoltam, és Isten szeretetéről gondolkodtam. A 16-os busz elment az orrom előtt, azt meg tudtam, hogy a következő nem nagyon akar jönni, mert ilyenek a 16-os buszok... Éreztem, hogy az év legmelegebb napja van, és este be is mondták a TV-hiradóban, mondtam is az otthoniaknak, hogy megéreztem. Hazafelé viszont Isten szeretetéről gondolkodtam. Furcsa dolog ez egy olyan "tag"tól aki valahol a hit a kérelkedlés és az agnoszticizmus "bermudai" háromszögében kapott léket és süllyed, de így volt.

Arra gondoltam a 40 fokban, hogy milyen jó, hogy meleg van. Elképzeltem, hogy nem is olyan messze innen mínusz kétszázhetvenvalahány van, merthogy, ahova nem ér el a nap ott kb. ennyi van, és az csak kolbászban, meg méterben mérve van messze, kozmikus léptékben itt van... és a világűr átlaghőmérséklete, jócskán alatta van a +40 celziusznál (vagy celsius).

Aztán eszembe jutott, hogy egyszer Áron fiammal beszélgettem a napról, és mondtam neki, hogy ugyan úgy gondolkodik mint a nagy angol 19. századi fizikusok Kelvin meg a többiek, akik azt próbálták elképzelni, hogy mennyi szénre lenne szükség, hogy befűtsék a napot. És persze nem tudták kiszámolni, mert nem tudtak a termonukleáris (vagy miaros`seb) jelenségekről... Aztán elmeséltem neki, merthogy a Youtube-on láttunk néhány atomrobbanás felvételt, hogy úgy képzelje el, hogy a Nap egy hatalmas atomrobbanás, de olyan nagy, hogy nem egy másodpercig tart, hanem még 4.5 milliárt évig, és mi olyan messze vagyunk, hogy mivel az atomrobbanás minden irányban terjed csak egy kis része ér el bennünket, és az anyag ami kilőkődik majdnem teljes egészében visszazuhan, mert olyan nagy a gravitáció a központban.. Vagyis nem teljes egészében..... valamikor középsuliban kiszámoltuk fizikaórán, hogy egy másodperc alatt a nap 3 tonna anyagot veszít...

Erről gondolkodtam hazafelé, meg, hogy egy foton 10 000 évig jön kifelé a nap központjából, meg ilyesmi, ahol a gáz olyan tömör, mint a beton, hogy aztán amikor kijut 8 és fél perc alatt itt legyen a földön, és engem boldogítson a +40 fokban, aztán amelyik meg nem ér ide, az 9 óra múlva ott van a Plutónál (legyen akár az csak kisbolygó is.) És éjszaka 3000 ilyen hasonló objektumot, csillagot lehet látni, és a déli féltekén kb. megint ennyit. És arról csak becslések vannak, hogy mennyi csillag lehet a galaxisunkban, és arról is, hogy mennyi galaxis van... Az extragallaktikus csillagászat csodálatos, tárgya majdnem olyan elépzelhetetlen mint Isten.

Nos vajon milyen meleg lenne, ha a nap minden sugara egyfelé irányulna? .... És ha minden csillagé? ... Nos azt hiszem, úgy viszonyul egymáshoz Isten szeretete és az emberek szeretete, mint a negyvenennyihány fok, és ez az elképzelt helyzet. És Isten szeretet olyan tékozló, mint ahogy a nap is mindenfelé sugároz. És vajon ennyi atomrobbanást hogy lehet menedzselni, és fenntartani? És azt elképzelni, hogy lehet, hogy kitalál valaki ilyesmit? Lehet, hogy ezt el sem lehet képzelni, mint ahogy azt sem milyen a 6 meg a 10000 celsius fok... Lehet, hogy Isten szeretetét nem lehet elképzelni.

A leghosszabb nap

Ma van az év leghosszabb napja (tudom, tudom, mindenki azt tanulta, hogy 21-én van, de nem. És erről most nem kell "csillagászatórát tartani", csak hidd el). 

Bizonyos szempontból ez a nap a legszomorúbb is. Olyan ez mint amikor a hegymászó a csúcsra ér, élvezi egy pillanatig, talán sokáig is, de vissza kell indulnia. A csúcsoknak ez az átka, nincs feljebb.

Az év leghosszabb napja egyben a végesség, és a végtelenség találkozási pontja. A teljesség pilanata amely a veszteségekre, az alámerülésre, a csökkenésre, az elmúlásra mutat. Ugyan úgy, ahogy a végtelenségre is, és arra, hogy nem érhetjük el, és ettől még szomorúbb. Az év leghosszabb napja tehát valahol az év egyik legszomorúbb napja is. Élvezhetjük a pillanat nagyszerűségét, de a pillanat elmúlása már egy tökéletlenebb pillanat felé mutat.

Ilyenkor már nem dalolnak annyira a madarak, és nem virágoznak annyira a növények. A természet is készül az elkerülhetetlenre. Ki kell használni a pillanatot, tartalékokat kell képezni azokra a napokra amelyeket nem szeretünk, és ezért, én már ezt a napot sem szeretem igazán, ettől már ez a nap sem olyan igazi.

Egyetlen egy kibúvó van. Nem kapaszkodhatunk, a csillagokba, nem reménykedhetünk, hogy a naptár majd mást mutat... ezek irtózatos erők, mégis van, amire szinte egyáltalán nem hat... Egyetlen kibúvó van, a bölcsesség summája, a lét értelmére vonatkozó kérdés kikacagása... az amiről mindenki beszél, és amit alig néha művelünk, hogy fügét mutatunk a fizikának, a kényszereknek, és az egész világnak,  az által, hogy "csak" szeretjük azt, aki velünk van. Mindegy milyen hosszú a nap.

Mi a legfontosabb?

Volt nekem egyszer egy biológiatanárom. Jókat tréfálkoztunk rajta, mert borzasztó szandálokban járt, és mert télen a nadrágja szára alól kivillant a csíkos pizsamája. Egyszóval nem sokra tartottuk.

Persze biológiából is írtunk ellenőrzőt, és az egyiknél azt a kérdést tette fel, hogy a fotoszintézis szempontjából mi a legfontosabb. Senki nem kapott maximális pontot erre a kérdésre. Volt aki lottózott, de olyan is aki némi magyarázatot fűzött a válaszához. Volt aki azt mondta, hogy a fény a legfontosabb tényező, mert fény nélkül nincs folyamat, más azt mondta, hogy a szén-dioxid mert anélkül nincs végtermék, megint más meg azt mondta, hogy a víz hiszen a sivatagokban csak akkor virulnak a zöld növények ha eső esik.

Az értékelésnél mondta, hogy voltak jó válaszok, de tökéletesek nem. Mert bármi fontos lehet. A hőmérséklet is fontos lehet, hiszen az Antarktiszon azért van olyan kevés növény (a partokon némi zuzmó) mert túl hideg van ahhoz, hogy a víz cseppfolyós legyen. Ezen kívül, a levél, a növény légzőszervei, és maga a chlorofill is nélkülözhetetlen.

Végül elmondta a megoldást. A fotoszintézisben mindig az a fontos, ami éppen hiányzik. A sivatagi növényeknek a víz, a tengerekben a fény, az Antarktiszon a hő, a sodró vizekben a kapaszkodó, máshol a talaj stb.

Azt hiszem, hogy ez a tanítás túlmutat a fotoszintézisen. Az életben is; aki beteg az az egészséget tartja a legfontosabbnak; aki szegény, a pénzt; aki magányos a társat.

Így van ez. 

Az repülő tehénrül és az sivatagban poroszkáló lórul

Egy némelly ló a sivatagban poroszkála, amikor a tehén megjelene fölötte. Ekkor a lónak szóllva mondá a tehén:

- Millyenféle ló vagyon az, aki az sivatagban poroszkál? Avagy nem tudod-é, hogy az tevének vagyon hellye az sivatagban?

Monda erre az ló:

- Avagy nem tudod-é, te tehén - bocsá'dd meg nékem, ha sértenélek -, hogy az szarvas marhák nem szoktanak repülni?

Ezen szavak nyílként hasítának az tehén gondolataiba, és az megzavarodván leese.

Értelme:Amikor az ember magasabban vagyon, mint az érdeme lenne, ne tekintse zsákmányának ezen positióját, mint ahogy a mi Urunk se tette vala. Ne gyötörje, zaklassa és kesergesse az kisebbül szerencsés felebarátját. Mert büntetése nyílvánvaló lészen. Ugyan ez okból az embereknek, amint azt az mi Urunk Jézus Krisztus parancsolá, először kéne az Istenek dolgaival foglalkozniok, hogysem az alábbvalókkal. Ha alábbvaló gondolatok forognak az emberben, ő is bízvást alábbvaló lészen. És leesik az magas hellyérül. Így vagyon!

megtekinthető még:
http://mirror.bibl.u-szeged.hu/zetna/old.miham.aszonta.nemkell/zek/folyoiratok/27/fabula.html

Az buta nyúlról, az illetlen vidrárul és az türelmes medvérül

Hajóra szálla az medve, az nyúl, és az vidra. Hordozá őket az hajó lefele az folyamon. A vidra illetlen állat vala. Sűrűn szólla durva és illem nélkül való szókat az medvének, aki mindezt tűrte. Az buta nyúl látá és hallá az vidra ocsmány beszédit, és maga is igen csúnyán szitkozóda az medve ellen. Az medve megsokallván megelégelé az szitkokat és mindkét állatot a vízbe dobá.

Az nyúl alásüllyedvén igen prüszköle és fulladoza. Az vidra látván az nyúl tusakodását, megkérdé, hogy vajjon tud-é úszni az nyúl. Mivel az utolsó erejével mondá, hogy nem. Mire az vidra szólván mondá:

- Akkor nem kellett volna az medvét ingerelned.

De az nyúl erre nem is tuda felelni, mert belefullada az víznek nagy árjába, a vidra pedig kiúsza a partra.

Értelme:
Ezen fabula értelme ennyi: Ember, ne kísértsd az Istent felette, mert ugyan nagy az Ő türelme, de az istentelen dúsok, káromlók és susárolók nem kerülhetik el méltó büntetésöket. Ha valamelly ember híjával vagyon a' bölcsességnek és az tudásnak, és ha követi az istentelenek útját, elébb elvészhet, mint az istentelenek. Ne kövesd hát, ember, a káromlókat, mert bennök nem lészesz kapandó segítőre az bajban. Így vagyon.

Itt is olvasható:
http://mirror.bibl.u-szeged.hu/zetna/old.miham.aszonta.nemkell/zek/folyoiratok/27/mesza2.html

CP

Gyerekkorában sok rövidítést megtanult: WC, CV, o. k., k. o. yu, AVNOJ (JNFAT), SFRJ, SKJ, ún. De maradt felnőttkorára is egy, a CP. Fiatal felnőttként sokat költözött, aztán mikor úgy gondolta, hogy megállapodott egy helyben, belekezdett az „újabb” gyerek projektumba. Azon a karácsonyon már nemcsak a kis Jézust várták, hanem a kis jövevény is ott volt az anyja „szíve alatt”. 

 

Aztán mondták a doktorok, hogy meg kell nézni, hogy nem lesz-e Down-kóros (azaz szindrómás). Mindenkinek ezt mondják, ezzel lehet keresni. Azaz hogy nem mondják, csak felvillantják ennek a lehetőségét is… Te meg, szülő, főj a levedben, ha már gyereket akarsz. Aztán megnézték, és gyanús volt. Azt mondták, egy ilyen gyereket érdemes elabortálni, abban nincs kockázat, mert egy megszülető Down-kóros csak kín és teher önmagának is meg másoknak is, és hogy ezt normáliséknál így csinálják, és hogy nem is kell másnak tekinteni, csak egy burjánzó sejtcsoportnak, egy daganatnak. Ez megijesztette, de éppen elég Down-kórost ismert, és maga is úgy gondolta, hogy az a fajta élet nem érdemes az élésre, másrészt meg tudni nem tudta, mert nem is tudhatta, hogy valóban így van-e. Szóval semmit sem tudott, de ezenfelül még azt sem tudta, hogy vajon helyes-e elpusztítani egy ilyen sejtcsoportot, és afelé hajlott, hogy nem, viszont azok a (szent és nem szent) könyvek, amelyeket olvasott, nem adtak erre pontos útmutatást. Nem volt egy 11. parancsolat, amely azt szabályozta volna, hogy mi az eljárás a gamétával, zigótával, sejtcsoporttal, ébrénnyel, magzattal, habár azt is gondolta, hogy a mindentudó Jóisten, beleírhatta volna az embernek szóló szeretetteljes levelébe, hogy + vagy –, ez a Down-kórosnak megszületés, vagy nem. És azt is gondolta, hogy a magzattal kapcsolatban is konkrétabban nyilatkozhatott volna, noha tudta azt is, hogy a Jóisten nem jogász. Kevesebbet kellett volna gondolkodni az egészen, és kevésbé szakadt volna ketté az ember lelke, ha egy kicsit világosabban fogalmaz a Mindenható. (Az meg nem nagyon érdekelte, hogy a különböző hívek mit mondanak, mert ezek általában úgy szajkózzák a szövegüket mint egy robot.) Az idő meg csak haladt. Az asszony meg azt mondta, hogy érzi és tudja, hogy nincs semmi baj a kicsivel, csakhogy az emberünk nem abból a hívő típusból való volt, akit ez bármennyire megnyugtatott volna is. Azt meg végképp nem tudta, hogy hogyan szeresse ezt a kis sejtcsoportot, hiszen az egy másik ember testében volt… és mindenfélét mondtak róla okos emberek. (Hogy + és –, főleg azt, hogy –.)

Aztán jöttek az orvostudomány varázsszavai, kordocentézis, amniocentézis… És jött a varázsló boszorka, aki az életét arra tette fel, hogy még az anyaméhben nyakon csípje, és kinyírja ezeket a sunyi kis Down-kóros bagzatokat (merthogy ami az anyának a magzat, az az apának a…). Privát orvoshoz is jártak, aki azt mondta, hogy ne tréfáljanak, tudják, mit jelent felnevelni egy Down-kórost? Azt mondta, hogy nála gyorsan meglesznek az eredmények, csak tejeljenek le neki egy halom pénzt, aztán fogta magát, és beleült a 60–70 ezer eurót érő dzsipjébe. Aztán kivárták, hogy az egészségügy lassú malmai kiőröljék az eredményt: nem Down-kóros a magzat. Most már csak a születést kellett kivárni.

Az egyik alkalommal ott maradt az orvossal, és megkérdezte, mennyi hálapénzt kér, amire az azt mondta, hogy, hogyne… semennyit, semennyííít…

Pár órával és egy hónappal a várt „esemény” beköszönte előtt azt mondta az asszony, hogy elkezdődött, ami „per definitionem” lehetetlen volt, mert ők a babát, legfőképpen pedig az orvos, későbbre, sokkal későbbre várták. Gyorsan bementek a kórházba, éppen az az angyalkezű orvos (azt mondták róla, hogy bámulatosan könnyű a keze) volt ügyeletes, aki nem kért hálapénzt. Talán félálmában mondta, hogy adjanak annak az anyának valamilyen gyógyszert, hogy ne szülessen olyan koraszülötten az a gyerek, mert a tüdőszövet milyen fejletlen lehet, és az inkubátorban az hiperoxigenézis (vagy mi a rosseb) miatt vakság alakulhat ki… Ő már elfelejtette, hogy amikor először találkoztak, kisebb vita alakult ki arról, hogy mikor foganhatott az a zigóta-daganat, ugyanis az apa egy korábbi időpontra esküdött, mire az orvos úgy döntötte el a kérdést (tudományosan), hogy az anyák az ilyet úgyis jobban tudják.

Szóval visszatartották a kis sietős magzatot, de amikor már az anya összevissza vérzett, azt mondták, tüdőszövet ide, vakság oda, szülessen meg az a magzat, ha már annyira akar… Aztán újraélesztették, majd megállapították, hogy időre jött (azaz csak nem időre indult – ami viszont az ő baja)… És aztán mondták, hogy a gyereknek gondjai lesznek a mozgásfejlődéssel, és eltalálták. Végre valamit eltaláltak.

Nagyon intelligensen és nagyon szemüvegesen azt mondták nekik, hogy a CP egy gyűjtőfogalom, amely az agy állapotára vonatkozik, amiből az invaliditás valamilyen szintje következik. Valamilyen. Olyan, mintha az agy egy része leállt volna, és nem működne, miközben azért kell küzdeni, hogy ezt az – egyébként csodálatosan alkalmazkodóképes – „szerv” más része átvegye, ami sohasem tökéletes. A CP nem egy betegség (szemüveg-igazítás) hanem egy állapot, mint a Down-kór, a születéstől a halálig elkíséri az embert, de a CP mindenkinél más, és küzdeni kell, és érdemes is, mert ki tudja, mit lehet kihozni a gyerekből. Ki tudja. Ki tudja?

Elkezdődött a hemzsergés afelől, hogy hogyan tornáztassák, és az orvostársadalomnak találnia kellett valami hibát, hiszen az maga nem hibázhatott… Ilyen-olyan vizsgálatok sorjáztak, és egyiknek sem volt semmi eredménye, hogy még más vizsgálatokra lehessen menni. A haszonlesők mindig az ilyen idiótákat lesik, mint amilyenek ők. Az olyan idióták, akik a kellő pillanatban nem adtak mégis egy kis hálapénzt az orvosnak, megérdemlik, hogy egész életükben szívassák őket. Azok pedig, akik vannak olyan idióták, hogy fogyatékos gyereket csináljanak, lesznek olyan idióták is, hogy tejeljenek. Ezeket lehet jól fejni… És a legrosszabb az, hogy nem lehet elsőre tudni, hogy ki az, aki sarlatán, és ki nem. Csak egy kis enzimes-véranalízises-genetikai-elektro marhaság, és minden rendben lesz… Aztán mások meg együtt éreznek velük néhány másodpercig, ami nagy szó azokhoz képest akik még annyira sem… És akkor vannak a tudós orvosok, akik azt mondják, hogy minden eset egy külön történet, és hogy nem tudják megmondani, mi lesz (szemüveg-igazítás)… de meg kell tenni mindent! A gyerek érdekében… meg kell tenni mindent, ez a megfellebbezhetetlen végkövetkeztetés, de azt senki sem mondja, mi az a minden, és hogy hol találni. És ez így megy éveken keresztül, százszor meg százszor. Aki hajlamos a skizofréniára, biztos az lesz, aki a mániás depresszív pszichózisra, az meg az (még egy pont az orvosoknak, lesz kit gyógyítani, ne adj isten, megmenteni), aki csak a depresszióra hajlamos, az depresszív lesz (még egy pont a természetgyógyászoknak és az önsegélyező könyvek forgalmazóinak). Pedig mindezt „neeem szabad”! A gyerek érdekében nem szabad összeomlani! Hanem harcolni kell, és a lélek titkos bugyraiból elő kell hívni azt a rejtek energiát, amit csak a „felelős szülők” képesek. „Hajrá”, mondják az önsegélyező könyvek, „hajrá”, mondják a pszichológusok, „hajrá”, mondják az orvosok, „hajrá”, mondják a természetgyógyászok, „hajrá”, mondják az önsegélyező könyvek forgalmazói (többször is), „hajrá”, mondják a barátok… Neki pedig, úgy érzi, nem marad más, csak a zene. Csak a zene tud olyat mondani, amiben hinni lehet.

És akkor néha be szokta kapcsolni a youtube-ot, és egy régi számot hallgatnak… Nothing else Matters… A kicsi belefekszik a nyakába, és ringatóznak a dallamra, és ő úgy simogatja a hátát, mintha egy hangszeren játszana, amely simogatásra szól. Ekkor úgy érzi, hogy a zenében mindketten eggyé válnak… Ilyenkor azt kívánja, bárcsak kiharaphatná belőle azt a darabot, ami hiányzik belőle, hogy rendes legyen… „So close no matter how fare.” De a kicsi nem harap, és nincs is ilyen darab… csak az élet harap, nagyon harap, harap…

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

(Dsida Jenő: A gyöngék imája)

http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-11_CP.xhtml

Az írott szó becsülete

Korunk a propaganda kora. A médiában nincs érvelés, csak szimbólumok. És a szimbólumok nem az értelmet szólítják meg, hanem bennünk a gyereket, a hímet, ill. nőstényt, a szorongót és a hatalomra éhes embert stb... Az írás szerepe önálló jelenségként csökken, ma már többnyire csak úgy van jelen a hírközegekben, köztereken, egyszóval a mindennapi életben mint a vizuális jelenségek kiegészítője. Amennyiben a számok tükrében szemléljük a helyzetet (hogy hányan olvasnak könyvet, hányan újságot, hányan funkcionális analfabéták), akkor nem is túl nagy a jelentősége annak, hogy van-e becsülete a leírott szónak, mert maga az írás már nem túl jelentős, aztán meg itt van a számítógépes írásbeliség kérdése, amely egyesek szerint szinte fontosabb az írásnál. Persze, nem kell ezt a szemléletet mindenáron magunkévá tenni.

Az írás becsületéről beszélve először az írás szentségéről kell beszélnünk. Jellemző, hogy a tibeti kolostorokban nem adják oda a kutatónak az egész írásművet (pontosabban egyszerre csak egy tekercset adnak oda), de a Széchényi Könyvtárban sem adnak oda bárkinek bármit. Mert hátha olyasvalami van abban az írásban, aminek az eltűnése végzetes lenne, ha az olvasó inkorrektnek bizonyulna. Jellemző, hogy a masszoréta írnokok kezet mostak, mielőtt le kellett írniuk a Kimondhatatlan nevét, és ha egyszer tévedtek, az egész tekercset elégették, kollégáik (a középkori szerzetesek) hasonló gonddal másolták a vulgatát, noha inkább mással foglalkoztak, hogy a valdensek mindent kockáztassanak egy-egy nép nyelvén írott Bibliáért. Az egyiptomi írás papi írás volt, és görögül hieroglif írásnak (hieroglüphikon grammata) nevezték. Nos, a hieroglüphikos jelentése: szent vésetek (pontosabban a szó egyik fordítása ez lehet). A papiruszra írást is hieratikusnak nevezték, amelyben szintén benne van a hierosz, a szent szó. A kínaiaknál pedig a mandarinok évezredekig őrizték és másnak nem adták át az írástudás kiváltságát. Az írás a megörökítés eszköze volt, a transzcendencia kapuja, és ezt jól tudták.

Az írás hőskorában azonban teljesen evilági haszna is volt az írásnak, arra szolgált, hogy megőrizzen olyan adatokat, amiket különben nehéz lenne fejben tartani (az első írott emlékek többsége felsorolás). A phüloszi agyagtáblácskákon ilyenek vannak, hogy: két köcsög olívaolaj, öt köcsög búza, négy köcsög méz stb, vagy hogy Alexandrosz ennyit adott át adójából stb. De a múlt eseményeinek sűrítésére, tárolására is szolgált az írás. Menész sorra szedte az egyiptomi uralkodókat jóval uralkodásuk után, hogy ne vesszen el nevük. Az írás profán hagyaték szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a szent hagyomány átadásában. Az írás hatalmat jelentett a való világ és a sejtett "abszolút világ", a plátói tiszta ideák világa felett is. Sokan így gondolták, és ha nincs is igazuk, az írott szó akkor is utat mutat afelé. Ha ma komolyan belegondolunk, akkor ez a tisztelet jogos volt, hiszen az írás mutatta meg a már nem élők akaratát, általa volt megtudható a már nem élők üzenete, és általa üzenhettek a még nem élőknek. Egy perzsa mondás szerint: ha azt akarod, hogy életed megmaradjon, ültess fát, ha azt akarod, hogy neved megmaradjon, nemzzél fiút, ha azt akarod, hogy gondolataid megmaradjanak, írj könyvet.

Írás nincs emlékezet nélkül, történelem nincs írás nélkül. A világi iratok, a leltárok, sőt a szent iratok sem csak abban segítenek az embernek, hogy megjegyezzen dolgokat, hanem a leírás mintegy hitelesítés is volt, azon dolgok fontosságának hitelesítése, amelyeket érdemesnek tartottak leírni (habár ide nem is ez a profán ige illik, inkább így kellene mondani: a leírás aktusára). Így történt, hogy a könyvek lettek az a tér, ahol az emberi tudás felhalmozódott. Hatalmas könyvtárak jöttek létre, és egy-egy arisztokrata vagy főnemes vállalkozott arra, hogy könyvtárában összegyűjt mindent, amit abban a történelmi pillanatban az emberiség tud, legalábbis így hitték. Mivel kezdetben a kópiák kérdése nehezen volt megoldható, a könyv továbbra is mintegy szentség létezett. Az olvasni tudás és a könyvek birtoklása exkluzív volt, kevesek kiváltsága, akár az olvasni tudás. Annak ellenére, hogy az írott szó nagy becsben állt, hatása mégis elenyésző volt. Mégis ez a hatás abban a pontban fejtette ki a hatását, ahol nagy dolgok indultak el. Azok, akik a könyvek és az olvasás birtokában voltak, élvezhették azt a hatalmat, és azt a megbecsülést, amely az írott szóból sugárzott rájuk, és azt a hasznot, amelyet a nagy dolgok beindulása okozott (pl. a Tengerész Henrik portugál herceg ténykedése bizonyos szempontból adatok összegzése volt, ami arra volt jó, hogy Afrika partjai mentén távolabbra lehessen jutni). Az európai mentalitás alakításának egyik kulcseleme a haszon. Ez kezdetben olyasmiben nyilvánult meg, mint a gyógynövények, vagy a tengeri utak mikéntjének összegzése, hogy ma a reklámokig terjedjen. A kópiák korszakának kezdetén a könyvek etalonként szolgáltak, megmutatták sarkcsillagként az utat az esetlegességek tengere felett küszködő olvasónak. Igaz, hogy ez a mutató halvány, és hogy vannak fényesebb csillagok, amelyek után lehet hajókázni, a vágyak, a remények csillagai, de csak ez a halovány pont (és a valóságban is a Polaris egy halovány csillag) az, ami utat mutat, és amire építeni lehet. Ezért még ma is, ha valaki komoly reklámozónak akar látszani, akkor még mindig írásban közli mondandóját, más kérdés, mennyire hiteles a mondandója. De még mielőtt ezt a vonalat (a haszonelvűségét) folytatnánk az írott szó becsületének, egy másik megnyilvánulását kell megvilágítanunk.

Az írás máshol harc is volt, hogy életük bizonyos korszakában a mindenre elszánt emberek, mint Wycliff, Bálint és Tamás, Luther az életüket kockáztatták miatta. Ez volt a csúcs, ameddig az írott szó becsülete eljutott, amelyben utoljára megnyilvánult az írott szó szentsége; az, hogy valamiben emberek feletti, az életen felüli jelentősége van.

A kópiák olcsóbb előállítása kétféle folyamatot indított el. Egyrészt a tudás kevésbé lett exkluzív, másrészt pedig, hogy egyre több olyan dolgot írtak le, amely egyébként nem érte volna el azt a színvonalat, hogy leírasson. A tudás puhulni kezdett, a stílus lazább lett. Korunk a kópiák kora lett. Mára a tudás kópiái és a "rizsa, rizsa, rizsa" (a talmi dolgok) kópiái is elözönlöttek bennünket. A kópiák terjedése odáig vezetett, hogy ma már nem tudjuk, hogy mi az, ami érdekes, fontos, aminek becsülete van. Elolvashatjuk, hogy Napóleonnal valóban arzén végzett, elolvashatjuk, hogy egy Jupiter méretű bolygót találtak egy kb. ugyanakkora csillag körül keringve, mint amilyen a mi Napunk, vagy azt, hogy agyunk rejtett zugában vannak őssejtek, amelyek pótolhatnak egyes elhalt idegsejteket; mindennek viszont csak akkor van értelme, ha tudjuk, hogy hol olvastuk, és hogy ki és hogyan állapította meg azt, amit leírt (elírt?), ez persze újabb olvasást, utánajárást jelent. Aztán Werner Pieper mindent megírt arról a bizonyos dologról a Kakadémia c. könyvében, megtudhatjuk, hogy megjelent Lawrence Norfolk harmadik regényének is a magyar fordítása. A 20. század szociológusainak pedig az lett/volt a szenvedélye, hogy teljes fogalomrendszert és sajátos nyelvet hoznak létre; hogy ennek mennyi értelme van, nos, nem tudom megítélni, mert nincs rá még egy életem, hogy ezt a kérdést vizsgálgassam. Mindezek a dolgok akkor nyerik el értelmüket, ha kontextusba helyezzük őket, nem elég immár csak olvasgatni. Az érdekesség hajszolása a külsőségek felé visz el bennünket, a fontos dolgokról pedig általában kiderül, hogy csak fontosnak állítják be őket. Annyiszor becsaptak már bennünket a külsőségekkel, hogy ettől teljesen bizonytalanok lehetünk. Ma már feltehető a kérdés: Felelőtlenség-e az, hogy annyi mindent leírunk, leírnak, kinyomtatnak, honlapokra felteszik? Vajon tudható-e, hogy mindebből mi az igaz? És ki fogja elolvasni azokat a kilométernyi élére állított papírokat, amik a levéltárakban összegyűlnek (és vélhetően pont azok a dolgok hiányoznak, amelyek a leginkább érdekelnének bennünket). Írott szó az is, amit a Jehova tanúi osztogatnak az utcasarkon, írott szó az is, amin a tudományos akadémia jele van, írott szó az újság, az internetes honlapok. A nyomtatás nagyjából ötszáz évében papírtengerek, sőt papíróceánok jöttek létre, amelyben egyaránt elsüllyed, és felszínre kerülhet bármi, de vajon mi az ezek közül, aminek becsülete is van.

Az írás azonban rendkívüli elterjedése és változatai ellenére egy valamiben nagyon konzervatív, a leírott szó értelmét meglehetősen nehéz kibontani. Olvasni bizony munka, szellemi munka. Olvasni nehéz, mert igénybe veszi az intellektus egészét. De ez azt is jelenti, hogy amikor valamit leírnak, nem kerülhetik el azt sem, hogy valamilyen formában az értelmünket szólítsák meg, még akkor is, ha nem akarják, hiszen értelemre van, szükséges az írás értelmének kibontásához. (Mellesleg nem a reklámok írott részével szólítják meg az értelmen kívüli személyiségünket, hanem ellenkezőleg: annyit mondanak el írásban, amennyi információ szükséges, hogy majd a tudattalanunkban keltett érzések miatt be tudjuk azonosítani a terméket.) Az olvasás nem természetes eleme az emberi lénynek, de mégis az olvasástól igazán ember az ember. Másként fogalmazva: az emberi kultúra, pontosabban a magasabb kultúra ott kezdődik, ahol az olvasás kezdődik. A könyv, az írott szó, megváltoztatja/megváltoztathatja elképzelésünket a világról, megváltoztatja érzéseinket, intellektusunkat, beszédünket. Az olvasás a hivés és a hinni akarás, amely feltételezi a leírt szó szentségét vagy legalább igazát, hiszen a leírás aktusa megváltoztatja a szavakat. Elteszi őket a jövőnek, elmondhat az így leírott szöveg valami fontosat azoknak, akik még nem is élnek. Transzcendens dimenziót kapnak így az iratok. De nem ilyen egyszerű a dolog, csak szeretnénk, ha ilyen lenne, hiszen évezredekig ilyen volt. Hitler Mein Kampfjának is volt egy bőrkötéses, acélrudak közé szorított példánya, és már nagyban készült a Zweites Buch, amikor kiderült, hogy mégsem éri meg majd a kiadást. Szervilis emberek lejegyezték a Führer minden szavát azokon a beszélgetéseken, amelyeket kötetlenül (kötetlenül?) folytatott valamelyik bunkerében, amelyek nevének előtagja a legritkábban nem a Wolf (farkas) volt. Mindezt, de főleg az acélrudas könyvet a késői jövőben kívántak kinyitni, ezer év elteltével, a Nyilaskeresztes párt programja bizarr kifejezéseivel telítődött (pl. vérszilárdság, vagy pl. Keltzl kifejezése a "tiszta vérbe kitenyésztettség"). Nemcsak az írott szót alázta meg, hanem a magyar, sőt általában véve a nyelvet is megalázta. Persze, nem ez az egyedüli ilyen iromány, de nekünk azért illik tudni róla. Sőt: sokszor még addig sem kell eljutnunk, hogy elkezdjünk olvasni, emlékszünk, mit jelentett az, amikor az 1990-es évek elején hirtelen mindent cirill betűvel kezdtek el írni, száműzve a latin betűket a hivatalokból, hogy aztán a fináléban eljussunk odáig, hogy a szív is a bal oldalon dobog. Az írott szó becsülete törölhetetlen foltokat szerzett. Az efféle információk könnyen cinikussá tehetik az embert. De nem csak ezek. Elég belelapozni azokba a sajtótermékekbe, amelyeket ellenérdekelt felek adnak ki, hogy a hitel, a becsület kérdése végleg a homályba szoruljon, relativizálódjék, és elég csak egy reklámot, egy írott reklámot is megnézni, amelyben a sorok között azt ígérik nekünk, hogy minden búbánatunk, problémánk megoldódik, csak azt a bizonyos terméket vásároljuk meg. Valóban, a reklám nincs összefüggésben azzal, amit mi az írás becsületének nevezünk. Az írás túlfejlődött azon, hogy kontrollálni lehessen, nem tehetik meg azt a diktatúrák, de a demokráciák sem. Ebből pedig az következik, hogy az írás, ugyanúgy mint a világ egyéb jelenségei, összetett, jelen van benne az abszolút hülyeséget, gonoszságot megközelítő tartalom ugyanúgy, mint a becsülendő, életet mentő, tanító tartalmak, mindez azonban a közömbös tartalmak közé van behajítva rendszertelen és sokszor érthetetlen módon: ez a papíróceán. Aligha lehet az írott szó becsületével kapcsolatban valami általános következtetésre jutni, azaz ez lehet az az általános következtetés.

Hadd beszéljünk azonban még két dologról, a kontroll és a rendszer kérdéséről. Minden eddig felvázolt és minden eddig meg sem említett tényező ellenére a kontroll lehetősége megvan az olvasónál, hiszen az a körülmény, hogy csak akkor hozzáférhető az írás által kifejezett tartalom, ha értelmünket működtetjük, egyben azt is jelenti, hogy ugyanazzal az erőfeszítéssel, amit olvasunk, egyben értékeljük is az információt (végig vitathatjuk a könyvek állításait, tartalmát, úgy, hogy közben nem vágnak a szavunkba). Az összes információszerzés közül az olvasás hagy a legtöbb teret a mérlegelésre. Így olvasáskor, pontosabban a szöveg és nem a szlogen olvasásakor módunk van elgondolkodni a leírt szó igazságán, és ez azt is jelenti, hogy mindenki megválaszthatja, hogy mit vesz a kezébe, és ha már valamit elkezd olvasni, az is tőle függ, hogy félbehagyja-e. És itt nem érdektelen ismét felvenni azt a fonalat, amelyet a haszonelvűségről ejtettünk el. A ma létező euro-amerikai felfogás lényegében véve a közgazdaság, pontosabban az ún. manchesteri kapitalizmus társadalomra alkalmazása. Így az írott szó nagyobbik fele azért jön létre, hogy valami módon hasznot hozzon annak, aki vette a pénzét, fáradtságát,hogy kinyomtassa. Ezt ugyebár nem nehéz belátni, nem is titok, hogy az újságokat már a magyarságnyi nagyságrendű népeknél is a bennük talált reklámok, kicsit pejoratívabban kifejezve: agitációs irományok tartják el. Ezek esetében az csak annyiban van az írott szó becsületének értelme, amennyiben az segít a termék eladásában. Vagyis az olvasó szempontjából semennyire. Ebből a kátyúból, ha úgy tetszik, nincs kiút, hiszen aki abbahagyja a mindenféle inger (az írott szó) produkcióját, az lemarad és eltűnik. Ebben a helyzetben viszont az merül fel, hogy képes-e az ember elviselni azt az ingertámadást, amelyet nap mint nap átél, és ha nem.... És itt kell elgondolkodunk a rendszer kérdésében. Tudjuk, hogy Kelet-Európában rendszerek voltak, és hogy ezek gyakran terhelték a gondolkodókat, tudjuk, hogy az embereket arra kényszerítették, hogy rendszerben gondolkodjanak, és hogy ez fárasztó, unalmas, megalázó volt. Mégis szükség van valamire, ha nem is rendszerre, akkor valamilyen rendező elvre, hogy biztosabban járhassunk a világban, így az írott szó világában is. Azt tapasztalom, hogy a reklámtúltengéses, városokban élő ismerőseim teljesen immunisakká váltak, a harsányság számukra szürkeség már, és alapvetően azok a dolgok irányítják őket, amiket magukkal hoztak valahonnan. Igen, a szüntelenül sorjázó kép- és hangingerek közepette egy nyugalmas, biztos pontként maradt meg a könyv, az írott szó. Azt is mondhatnánk: az olvasás folyamata önmagában hordozza a tolerancia és a néhány, első pillanatra furcsának tűnő, de mégiscsak alapvető jellegzetességét a demokráciának. Az írott szó, szövegek közül választani lehet, sőt a holt betű, a könyv nevű tárgy elviseli azt, ha nem foglalkozunk vele tovább. Ez ma rendkívül fontossá teszi/tenné az olvasást, hiszen többnyire úgy zúdul a nyakunkba az információ (és úgy pereg le rólunk, mint az a bizonyos borsó), hogy annak mennyisége nem tőlünk függ. Az írott szó hitelének felmérésekor szempont lehet az, hogy furcsa tekintetű emberek próbálják-e a nyakunkra sózni, az akadémia kiadványai között megnézhetjük az évszámot, és ha tudjuk, hogy az egyik országban az ötvenes években, a másikban a nyolcvanas, kilencvenes években még a tudományos érvelésnek is ideológiai kalodában kellett feltalálnia magát (ha művelője egyáltalán akarta), akkor úgy olvasunk, hogy jobban odafigyelünk, hogy résen vagyunk. Megnézhetjük a szerző nevét, az újság címét stb. Aztán, ha nagyon úgy akarjuk, bekapcsolhatjuk a számítógépünket, és a szerzővel vitatkozhatunk a billentyűket nyomogatva (hagyományosan mondva: tollat ragadunk). A kérés lényege tehát a mérce, a szempont (gondolati rendszer?), amelyet valahol megszerzünk életünk folyamán. És mivel az írott szó teljes káosza van, a becsületes írástudók minden erőfeszítése ellenére is, az az érdekes, hogy ki-ki mikor és kitől kapja meg, tanulja meg ezeket a szempontokat.

Ha mindaz, amit látunk, csak szkeptikussá tesz, de nem cinikussá, akkor még szerencsések vagyunk. Ez a könyvek birodalmára, a Gutenberg Galaxisra is vonatkozik. Magyarul elég felkészültnek, kritikusnak kell lenni, de ez nem lehet elég. Nem tudunk elég felkészültnek lenni, ha csak a könyvek birodalmát vizsgáljuk, kell hogy legyen az életben valaki, aki át akarja és át tudja adni tapasztalatát, aki ki tudja válogatni, mit olvassunk, amikor még csetlő-botlók vagyunk ezen a pályán, ezzel rendkívül sok munkától kímélik meg az első olvasót. Ez azt jelenti, hogy az írott szó becsületét annak fényében tudjuk elfogadni, ha meggyőződünk a leírójának becsületében, vagy amennyiben biztosak vagyunk annak becsületében, aki az olvasmányt ajánlja nekünk. Az írott szó becsületének, az értő olvasó függvényében van értelme (ebben a kontextusban találja meg értelmetlenségét az írott szó nem becsületes része is). Biztos tudás csak értelemmel teli erőfeszítéssel szerezhető, ha már megvan az írás, amelyre értelmünk irányul. Szkepszisünknek különböző szinteken kell megragadniuk a dolgokat, vizsgálhatjuk a tárgyi tartalmi vonatkozásokat, a nyelvieket, a strukturálisakat (az iromány belső logikáját), és a morális tartalmat. Ilyen alapon találhatunk hirdető-rábeszélő írást, információs írást, tudományos írást és szépirodalmat stb. Mindehhez szükségünk van az éleslátás logikájára, amelyet aligha magunk találunk ki.

Az írott szó jelenlétének, becsületének annak kontextusában van értelme, hogy az olvasó, a tudó ember jelen van-e, és hogy rendelkezik-e olyan ismeretekkel, amelyek segítenek neki abban, hogy tájékozódjon. Korunkban az írott propaganda, noha jelentős, nem elsődleges. A propagandisták jobban tudják, mit szeretne hinni, mi a vágya egy ún. átlagembernek, mint maga, és ezt többnyire nem írásban mondják el, mert azt is tudják, hogy többnyire nem olvasni akar az ún. átlagember. Az információhordozók mennyisége megsokszorozódott, és ezek inkább ingereket továbbítanak, mintsem információkat. A felhalmozott tudás mennyisége megnőtt, tizenként évente megkétszereződik az emberiség által megszerzett tudásmennyiség (de az is lehetséges, hogy ez az adat már elavult). Ez kötetek millióit jelenti, de ez bizonytalanságot és nem bizonyosságot jelent, hiszen a teljesen leellenőrizetlen könyvek, sajtótermékek mennyisége még a tudásmennyiségtől is gyorsabban nő. Az a tudásmennyiség, amelyhez juthatunk, nem, ill. nehezen ellenőrizhető le. Vajon a vak szerencse dönti el, hogy melyik kötet kerül a kezünkbe a sok millióból? Nincsenek véletlenek.

A hit kérdése és a közlések elhivése összekapcsolódik, ez az írás, az írott szótól elemibb szféra. Ez sajátosan és sajnálatosan azt jelenti, hogy mégis szkeptikusnak kell lennünk, rengeteg energiát kell pazarolnunk egyébként jogos szkepszisünk elhallgattatásában, egész lényünk megnyugtatásában. Csak egy dologban nem lehetünk szkeptikusak. Lehet az apánk, az anyánk, a barátunk, a tanítónk, a tanárunk, és még sok mindenki, aki kiteszi szellemi égboltunkra azt a bizonyos sarkcsillagot, ami körül tájékozódhatunk. Vajon van-e, volt-e ilyen ember körülöttünk, és vajon mi hogyan állunk, és érzünk-e magunkban olyan minőséget, és vagyunk-e olyan elszántak, hogy valakinek megmutassuk a becsület sarkcsillagát.

(Az írás a Szarvas Gábor Nelvművelő Egyesület pályázatának második díjasa)

http://mirror.bibl.u-szeged.hu/zetna/old.miham.aszonta.nemkell/zek/folyoiratok/66/meszaros3.html

A tökéletes nap (Lou Reed után szabadon)

Vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet elmondani, viszont mégis bennünk élnek… Csak érezni lehet őket, esetleg még gondolni rájuk, de megérteni őket soha… Mélyebbek és magasabbak attól, mintsem, hogy a szavak világába lehessen őket transzponálni. A szavak nem érnek el hozzájuk, és nem tudnak kiindulni belőlük. Ilyen volt az a nap.

Minthogy minden napnak van előzménye, ennek az volt, hogy egy parkban megesett egy csók. Másnap reggel nagyszerű álom után ébredt. Úgy érezte, hogy végre hazaért. Álmában a sötét hideg univerzumban repült a szeretett lénnyel, és semmi mást nem érzett csak őt. Ez elmondani nem lehet. Olyan volt ez, mintha az anyaméhbe tért volna vissza. Csak attól sokkal jobb volt. A szavak túlságosan, durvák, konkrétak, meghatározottak. A szavak nem alkalmasak, hogy bármi lényegeset is kifejezzenek. Ezt sem.

Pihenten és elégedettem ébredt, aztán sült krumplit és csirkecombot evett kólával, és már indult is. Úgy érezte, hogy ez csak a kezdet, mert hitte, hogy a szerelem nem azonos a szerelembe esés pillanatával. A pillanat csak egy hatalmas ugrás, amit lassú növekedés követ, ami a végtelenségig tart, és amely túléli még az életet is (Abelard és Häloise, Philemon és Baucis, mag hasonlók). És noha piszokul fiatal volt, úgy érezte, hogy szerelem tovább él a gyerekekben is. Akkoriban azt hitte, hogy – a dolog technikai részén felül – a gyermekek igazából a szerelemből születhetnek, és hogy valóban csak a szerelem örök. Minden más történés mellékes, a legnagyobb dolog pedig az, amit a múlandó ember tehet, hogy továbbadja a szerelmet, „átviszi” azt. (A középsuliban tanulta azt az „átvivős” verset).

Angyalokat látott, arra gondolt, hogy majd gyerekeik lesznek, hogy szépek lesznek, mint az anyjuk (és persze okosak, mint az apjuk), és hogy majd semmilyen hibát nem követnek el a nevelésükben, hogy boldogok, erősek lesznek. Azt gondolta akkor, hogy az egész élet előttük áll. Gondolatban le is pörgette az egészet, hogy a végén nagyon öregen, nagyon bölcsen és nagyos szakálasan úgy haljon meg, hogy a sok gyerek és a még több unoka veszi körül. (Persze akkor is a világot akarta magához igazítani, nem pedig elfogadni olyannak, amilyen). Igen, ő általában a jövőről szőtt illúzióit kergette. Ám aznap még ez sem zavarta. Talán eszébe sem jutott a jövő. A nap tökéletesként, tökéletesen rögzült benne. Felhőtlenül boldog volt, az a boldogság az örökkévalóság, örökérvényű, örök jelenlevőség pillanata volt. A még ki nem nyílt rózsabimbó szépsége, amely mindent ígér.

Az ő szerelme nem volt viharos. A lelkében dúló viharok már a vágy és remény vitorláit dagasztották. Az ő szerelme akkor egyszerre volt a pillanat és a lassú kibontakozás. Amikor először látta Íriszt, már tudta, hogy ő az, aki kell neki, és remélte hogy a pillanat csírájából terebélyes fa nő majd. Akkor számára ez az objektíve jelentéktelennek tekinthető dolog volt a minden. A nézése, a mosolya, az érintése, amelyet sem megismételni, sem más úton megszerezni – utóbb kiderült – nem lehet.

A tóparton enyhe halszag érződött. Haját lófarokba fogta. Csíkos egyrészes fürdőruhája inkább sejtette, mint takarta csodálatos ívű domborulatait. Gauss és Bolyai is elalélt volna azoktól az idomoktól (Lobacsevszkijről nem is beszélve). Írisz a tökéletes szépség valóságba, három dimenzióba vetített megjelenése volt. A tér csodálatos görbületei, a szépség megismételhetetlen minőségét jelenítették meg. Már csak azért is érdemes volt élni, hogy azt megláthassa. Olykor, nem is olyan ritkán, amikor nehéz neki, csak bevillan az a bizonyos idom, az a görbület, és tudja érdemes... A négy őselem akkor együtt volt ott a tóparton, a föld, a nap, a víz, és a tűz a szívében. Mégis olyan nyugodt volt, mint a planéták és a csillagok (és persze mint a fák és a kövek). Nem érzett semmit abból, amit addig és az óta is mindig érez, nem vágyódott sehova (mint mindig). Azon a napon ott a tóparton volt jelen, otthon volt, a szeretett lény közelében. Azon az egy napon.

Aztán elmúlt a dél, és elmúlt a dél után, és hazakísérte, nem csókolta meg, mert nem kellett megcsókolnia, tudta, hogy az övé, de ettől az még jobb volt, hogy ő maga is valakié volt. Boldogságához nem hiányzott egy újabb csók, akkor egyszerűen csak boldog volt, létével kibékülve, csak volt, boldogan. Csak. Aznap a boldogság nem a messzi délibáb csalfa ígérete volt, és nem a szivárvány másik oldalán várt. A szivárvány benne volt, ő volt a szivárvány.

Írisznek valószerűtlenül jó teste volt, az ő méreteihez képest tökéletes. Szerinte nem a nagy mellek jók, hanem a tenyérnyiek, és neki éppen akkora mellei voltak, hogy beleférjenek a tenyerébe. A hasa, és a csípője eszméletlenül jó volt, vékony, de húsos. Haja, fitos orrocskája, az örökkévalóságot, az örök szépséget jelenítette meg. Nem az asszonyi szépséget, és nem is a kimunkált szépséget, még csak a szexus szépségét sem, hanem az eredetit, az elsőt, azt, amely csak felvillan, amely csak megjelenik, mint a napsugár a sűrű erdőben, és mint a pirosan virító kis szamóca. Az a szépség egyszerre izzította benne a fák csendes, zöld tüzét, és a láng sárga és vörös izzását. Egyre mélyebbre szívta magába a lényét.

Akkor kellett volna megállnia az időnek, de az tovább lendült, mint mindig. Szívében a dal égett: „Szép június piros, piros rózsája, szerelem tiszta dallam, mit hallok én szívemben szüntelen.” – Az óta is ezt hallja, ha a szerelemre gondol, és az óta is ez jut eszébe, ha június van. Mert akkor úgy érezte – „Szerelmem mélyebb nem lehet, s te szép vagy, mint a Nap; szeretlek, míg az óceán, vize ki nem apad. Amíg nem porlad szét a szirt, s zúgnak a tengerek: szeretlek én, míg életem, homokja elpereg.” És az idő csak pereg, az óta is pereg. Pedig ott akkor kellett volna megállnia. Vajon jobb lenne-e, ha az a pillanat az, akkor ott az örökkévalóságba dermed… hogy lett volna “hallott dal, de mit a fül meg sem hall”, és amely „Örökre hév s örök örömre kész”, és amely „Az öröklétnek: hűs pásztormese”? Nem tudja.

Persze lehet, hogy a szerelmesek vaksága vakította meg. Benedek barátjának volt egy ismerőse, Lajos, aki reménytelenül szerelmes volt egy lányba. Egyszer borozgatás közben, elkeseregte a bánatát, a többiek meg vigasztalták. Mondták neki, hogy nem jó a lány szövege, és helyeselt; mondták, hogy liba, és nem is érdemli meg őt, és ő helyeselt; végül valaki azt is mondta, hogy a lánynak nagy a feje, mire a barátunk (sóhajtva): de olyan jól áll neki… Az ő esetében azonban a vakság, a szép vakság és a valóság egybeesett. Írisz gyönyörű volt. Akkoriban énekelték a Heaven is a Place on Earth c. dalt, és valóban, úgy érezte minden gondja megoldódott, és nincs jobb hely az univerzumban, mint az ott, akkor mellette. A Belinda Carlisle típusú bőven húszas, sőt harmincas nők nagyon tetszettek neki. Volt akkoriban egy haverja, akit egy bőven harmincas nő szakított le tizenéves korában, azt hitte róla, hogy megnyerte a főnyereményt. Ám Írisz hatására azt is elfeledtette, hogy valaha kedve lett volna ágyba bújni egy dögös smirglihangú harmincassal.

Írisz nem fürdött a tóban, mert kiütései lettek volna tőle, neki viszont nem, de a vízből nézve Írisz a parton a hűvösben heverve még dekoratívabb volt. Döbbenetes, hogy az ember milyen feledékeny. Nem emlékszik semmire, csak arra, hogy minden tökéletes volt. Nem emlékszik a tóra, nem emlékszik, hogy kikkel voltak ott, csak a nyárfa zöld lobogása, és Írisz maradt meg.

Végül hazakísérte Íriszt, de nem csókolhatta meg, mert valami szavazás volt aznap, és a szülei éppen indulófélben voltak, így csak elbúcsúztak a másnapi viszontlátás reményében.Másnap lógott az eső lába, és a biciklijével is valami baj volt (amit persze nem tudott megjavítani, mert hülye volt minden javításhoz), így az anyja minijével indult el. Idegesítően kopogott a pedál és a láncvédő, de hajtotta a hév hozzá. És egyedül volt, amikor odaért.

De az már egy másik nap volt.

Megjelent:  http://magyarszo.com/fex.page:2012-01-23_A_tokeletes_nap.settoxhtml

A májusokról

Azt hiszem, hogy az éveket valójában elég csak két részre osztani, nekem legalábbis. Az évnek van egy szép, jó része, és van egy csúf, rosszabb. Érdekes megfigyelni az ünnepek eloszlását is, java részük az év csúf részére esik, talán azért, hogy túl lehessen élni azokat a napokat, amikor az élet szökni látszik. Az év szép, aktív részének nincs szüksége ünnepekre, az maga az ünnep. Az élet jövetele, amikor az élet valóssá, megfogható testté válik, amikor már nem csak potencionalitásában létezik, hanem valóságában. Amikor a rügy már nemcsak ígéret, hanem virág. Május az a kapu, amely az év szép részébe vezet, a pünkösd meg a teljesség megragadása. És ez nem holmiféle szólam, ez a vegetáció bölcsessége, ahogy a levelek kizöldülve az életre szavaznak, ahogy a hó már csak „tavalyi hó”, és mindez szakrális is, hiszen mi tudná jobban ünnepelni az életet, mint a zöld lomb.

Én május elsején az életet ünnepelem. Így van ez most is, amikor kiülök, sőt kifekszek valahova messze a sok embertől, és hagyom, hogy a nap átjárjon, de akkor is az életet ünnepeltem, amikor a haverokkal és sok sörrel mentünk ki az erdőbe, és abban reménykedtünk, hogy valahol a közelben lány is akad. És ma már azok a sörözések is szakrálisnak tűnnek, igen, azok voltak az életünk napjai, azokból vagyunk. Még szerencse, hogy a kommunisták (Chicago, Haymarketi zavargás, 1886 felidézése) is akartak valamit május elsejével kezdeni, ráakaszkodni az amúgy is ünnepélyes pillanatra, így az mentesült a munkavégzés napi ritmusától, és – leszámítva a kötelező ide-oda vonulásokat – szabad lett…

A május az év kamaszkora, és ezt érzik is a kamaszok, általában ekkor történik meg az első vízbemártózás, fürdés, ekkorra kerülnek elő a pólók (értsd: rövidujjú majicák) és a szandálok (értsd: szandálok). És ez a hónap a szexualitás felizzásának is az ideje, ami talán még a zöld lombnál is szebben ünnepli az életet. A május elsejék egyben ellenpontjai a november elsejéknek, májusban nem emlékezünk, hanem remélünk. Május elsején nem virágot vásárolunk, hanem tépünk, és az orgonák közhelye sem közhely. A november a „majd”, a május a „most” hónapja. Ezért paradox öregedőfélben megélni a május elsejéket. Szópazarlásba fullad. Öregedvén a májusok egyre inkább emlékekként kerülnek elő, ami ellentmond a majálisok lényegének, a május kamaszságának. Fiatalként a májusoknak nincs szükségük a sok szóra, fiatalon igény sincs annyi szövegre, mert legfőképpen akkor, májusban szedik össze azokat az emlékeket, amelyekről egyszer beszélni fognak. Egy virág, egy ajak (esetleg egy zigomorf virág az ajakosvirágúak rendjéből), egy napsugár, egy pillantás, de még egy sötét napszemüveg mögé elrejtett tekintet emléke is végig tudja kísérni az embert májustól novemberig, az ifjúságtól a halálig.

A május az a hónap, és nem egy másik, amelyben a szép rész végleg elkezdődik, a legpesszimistább várakozások szerint is, noha az el(s)eje néha (néha?, netán, általában, gyakran) megzavar bennünket egy kis esőcskével, sőt olykor komoly esőzéssel is. A november viszont az a hónap, amelynek beköszöntével már semmit nem érdemes remélni, legfeljebb a feltámadást. Ezzel szemben májusban mindent érdemes remélni, de csak a legnagyobbakkal érdemes szólni róla:

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,

s ha a parkban csiklandó nevetése

mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt – mint a tavalyi hó.

Villon–Faludy: Ballada a múlt idők dámáiról (tanulságos utóirat)

Megjelent a Magyar Szóban: 2012. április 30-án:
http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-05-01_A_majusokrol.xhtml