CP

Gyerekkorában sok rövidítést megtanult: WC, CV, o. k., k. o. yu, AVNOJ (JNFAT), SFRJ, SKJ, ún. De maradt felnőttkorára is egy, a CP. Fiatal felnőttként sokat költözött, aztán mikor úgy gondolta, hogy megállapodott egy helyben, belekezdett az „újabb” gyerek projektumba. Azon a karácsonyon már nemcsak a kis Jézust várták, hanem a kis jövevény is ott volt az anyja „szíve alatt”. 

 

Aztán mondták a doktorok, hogy meg kell nézni, hogy nem lesz-e Down-kóros (azaz szindrómás). Mindenkinek ezt mondják, ezzel lehet keresni. Azaz hogy nem mondják, csak felvillantják ennek a lehetőségét is… Te meg, szülő, főj a levedben, ha már gyereket akarsz. Aztán megnézték, és gyanús volt. Azt mondták, egy ilyen gyereket érdemes elabortálni, abban nincs kockázat, mert egy megszülető Down-kóros csak kín és teher önmagának is meg másoknak is, és hogy ezt normáliséknál így csinálják, és hogy nem is kell másnak tekinteni, csak egy burjánzó sejtcsoportnak, egy daganatnak. Ez megijesztette, de éppen elég Down-kórost ismert, és maga is úgy gondolta, hogy az a fajta élet nem érdemes az élésre, másrészt meg tudni nem tudta, mert nem is tudhatta, hogy valóban így van-e. Szóval semmit sem tudott, de ezenfelül még azt sem tudta, hogy vajon helyes-e elpusztítani egy ilyen sejtcsoportot, és afelé hajlott, hogy nem, viszont azok a (szent és nem szent) könyvek, amelyeket olvasott, nem adtak erre pontos útmutatást. Nem volt egy 11. parancsolat, amely azt szabályozta volna, hogy mi az eljárás a gamétával, zigótával, sejtcsoporttal, ébrénnyel, magzattal, habár azt is gondolta, hogy a mindentudó Jóisten, beleírhatta volna az embernek szóló szeretetteljes levelébe, hogy + vagy –, ez a Down-kórosnak megszületés, vagy nem. És azt is gondolta, hogy a magzattal kapcsolatban is konkrétabban nyilatkozhatott volna, noha tudta azt is, hogy a Jóisten nem jogász. Kevesebbet kellett volna gondolkodni az egészen, és kevésbé szakadt volna ketté az ember lelke, ha egy kicsit világosabban fogalmaz a Mindenható. (Az meg nem nagyon érdekelte, hogy a különböző hívek mit mondanak, mert ezek általában úgy szajkózzák a szövegüket mint egy robot.) Az idő meg csak haladt. Az asszony meg azt mondta, hogy érzi és tudja, hogy nincs semmi baj a kicsivel, csakhogy az emberünk nem abból a hívő típusból való volt, akit ez bármennyire megnyugtatott volna is. Azt meg végképp nem tudta, hogy hogyan szeresse ezt a kis sejtcsoportot, hiszen az egy másik ember testében volt… és mindenfélét mondtak róla okos emberek. (Hogy + és –, főleg azt, hogy –.)

Aztán jöttek az orvostudomány varázsszavai, kordocentézis, amniocentézis… És jött a varázsló boszorka, aki az életét arra tette fel, hogy még az anyaméhben nyakon csípje, és kinyírja ezeket a sunyi kis Down-kóros bagzatokat (merthogy ami az anyának a magzat, az az apának a…). Privát orvoshoz is jártak, aki azt mondta, hogy ne tréfáljanak, tudják, mit jelent felnevelni egy Down-kórost? Azt mondta, hogy nála gyorsan meglesznek az eredmények, csak tejeljenek le neki egy halom pénzt, aztán fogta magát, és beleült a 60–70 ezer eurót érő dzsipjébe. Aztán kivárták, hogy az egészségügy lassú malmai kiőröljék az eredményt: nem Down-kóros a magzat. Most már csak a születést kellett kivárni.

Az egyik alkalommal ott maradt az orvossal, és megkérdezte, mennyi hálapénzt kér, amire az azt mondta, hogy, hogyne… semennyit, semennyííít…

Pár órával és egy hónappal a várt „esemény” beköszönte előtt azt mondta az asszony, hogy elkezdődött, ami „per definitionem” lehetetlen volt, mert ők a babát, legfőképpen pedig az orvos, későbbre, sokkal későbbre várták. Gyorsan bementek a kórházba, éppen az az angyalkezű orvos (azt mondták róla, hogy bámulatosan könnyű a keze) volt ügyeletes, aki nem kért hálapénzt. Talán félálmában mondta, hogy adjanak annak az anyának valamilyen gyógyszert, hogy ne szülessen olyan koraszülötten az a gyerek, mert a tüdőszövet milyen fejletlen lehet, és az inkubátorban az hiperoxigenézis (vagy mi a rosseb) miatt vakság alakulhat ki… Ő már elfelejtette, hogy amikor először találkoztak, kisebb vita alakult ki arról, hogy mikor foganhatott az a zigóta-daganat, ugyanis az apa egy korábbi időpontra esküdött, mire az orvos úgy döntötte el a kérdést (tudományosan), hogy az anyák az ilyet úgyis jobban tudják.

Szóval visszatartották a kis sietős magzatot, de amikor már az anya összevissza vérzett, azt mondták, tüdőszövet ide, vakság oda, szülessen meg az a magzat, ha már annyira akar… Aztán újraélesztették, majd megállapították, hogy időre jött (azaz csak nem időre indult – ami viszont az ő baja)… És aztán mondták, hogy a gyereknek gondjai lesznek a mozgásfejlődéssel, és eltalálták. Végre valamit eltaláltak.

Nagyon intelligensen és nagyon szemüvegesen azt mondták nekik, hogy a CP egy gyűjtőfogalom, amely az agy állapotára vonatkozik, amiből az invaliditás valamilyen szintje következik. Valamilyen. Olyan, mintha az agy egy része leállt volna, és nem működne, miközben azért kell küzdeni, hogy ezt az – egyébként csodálatosan alkalmazkodóképes – „szerv” más része átvegye, ami sohasem tökéletes. A CP nem egy betegség (szemüveg-igazítás) hanem egy állapot, mint a Down-kór, a születéstől a halálig elkíséri az embert, de a CP mindenkinél más, és küzdeni kell, és érdemes is, mert ki tudja, mit lehet kihozni a gyerekből. Ki tudja. Ki tudja?

Elkezdődött a hemzsergés afelől, hogy hogyan tornáztassák, és az orvostársadalomnak találnia kellett valami hibát, hiszen az maga nem hibázhatott… Ilyen-olyan vizsgálatok sorjáztak, és egyiknek sem volt semmi eredménye, hogy még más vizsgálatokra lehessen menni. A haszonlesők mindig az ilyen idiótákat lesik, mint amilyenek ők. Az olyan idióták, akik a kellő pillanatban nem adtak mégis egy kis hálapénzt az orvosnak, megérdemlik, hogy egész életükben szívassák őket. Azok pedig, akik vannak olyan idióták, hogy fogyatékos gyereket csináljanak, lesznek olyan idióták is, hogy tejeljenek. Ezeket lehet jól fejni… És a legrosszabb az, hogy nem lehet elsőre tudni, hogy ki az, aki sarlatán, és ki nem. Csak egy kis enzimes-véranalízises-genetikai-elektro marhaság, és minden rendben lesz… Aztán mások meg együtt éreznek velük néhány másodpercig, ami nagy szó azokhoz képest akik még annyira sem… És akkor vannak a tudós orvosok, akik azt mondják, hogy minden eset egy külön történet, és hogy nem tudják megmondani, mi lesz (szemüveg-igazítás)… de meg kell tenni mindent! A gyerek érdekében… meg kell tenni mindent, ez a megfellebbezhetetlen végkövetkeztetés, de azt senki sem mondja, mi az a minden, és hogy hol találni. És ez így megy éveken keresztül, százszor meg százszor. Aki hajlamos a skizofréniára, biztos az lesz, aki a mániás depresszív pszichózisra, az meg az (még egy pont az orvosoknak, lesz kit gyógyítani, ne adj isten, megmenteni), aki csak a depresszióra hajlamos, az depresszív lesz (még egy pont a természetgyógyászoknak és az önsegélyező könyvek forgalmazóinak). Pedig mindezt „neeem szabad”! A gyerek érdekében nem szabad összeomlani! Hanem harcolni kell, és a lélek titkos bugyraiból elő kell hívni azt a rejtek energiát, amit csak a „felelős szülők” képesek. „Hajrá”, mondják az önsegélyező könyvek, „hajrá”, mondják a pszichológusok, „hajrá”, mondják az orvosok, „hajrá”, mondják a természetgyógyászok, „hajrá”, mondják az önsegélyező könyvek forgalmazói (többször is), „hajrá”, mondják a barátok… Neki pedig, úgy érzi, nem marad más, csak a zene. Csak a zene tud olyat mondani, amiben hinni lehet.

És akkor néha be szokta kapcsolni a youtube-ot, és egy régi számot hallgatnak… Nothing else Matters… A kicsi belefekszik a nyakába, és ringatóznak a dallamra, és ő úgy simogatja a hátát, mintha egy hangszeren játszana, amely simogatásra szól. Ekkor úgy érzi, hogy a zenében mindketten eggyé válnak… Ilyenkor azt kívánja, bárcsak kiharaphatná belőle azt a darabot, ami hiányzik belőle, hogy rendes legyen… „So close no matter how fare.” De a kicsi nem harap, és nincs is ilyen darab… csak az élet harap, nagyon harap, harap…

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

(Dsida Jenő: A gyöngék imája)

http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-11_CP.xhtml