Péntek délután hazafelé gyalogoltam, és Isten szeretetéről gondolkodtam. A 16-os busz elment az orrom előtt, azt meg tudtam, hogy a következő nem nagyon akar jönni, mert ilyenek a 16-os buszok... Éreztem, hogy az év legmelegebb napja van, és este be is mondták a TV-hiradóban, mondtam is az otthoniaknak, hogy megéreztem. Hazafelé viszont Isten szeretetéről gondolkodtam. Furcsa dolog ez egy olyan "tag"tól aki valahol a hit a kérelkedlés és az agnoszticizmus "bermudai" háromszögében kapott léket és süllyed, de így volt.
Arra gondoltam a 40 fokban, hogy milyen jó, hogy meleg van. Elképzeltem, hogy nem is olyan messze innen mínusz kétszázhetvenvalahány van, merthogy, ahova nem ér el a nap ott kb. ennyi van, és az csak kolbászban, meg méterben mérve van messze, kozmikus léptékben itt van... és a világűr átlaghőmérséklete, jócskán alatta van a +40 celziusznál (vagy celsius).
Aztán eszembe jutott, hogy egyszer Áron fiammal beszélgettem a napról, és mondtam neki, hogy ugyan úgy gondolkodik mint a nagy angol 19. századi fizikusok Kelvin meg a többiek, akik azt próbálták elképzelni, hogy mennyi szénre lenne szükség, hogy befűtsék a napot. És persze nem tudták kiszámolni, mert nem tudtak a termonukleáris (vagy miaros`seb) jelenségekről... Aztán elmeséltem neki, merthogy a Youtube-on láttunk néhány atomrobbanás felvételt, hogy úgy képzelje el, hogy a Nap egy hatalmas atomrobbanás, de olyan nagy, hogy nem egy másodpercig tart, hanem még 4.5 milliárt évig, és mi olyan messze vagyunk, hogy mivel az atomrobbanás minden irányban terjed csak egy kis része ér el bennünket, és az anyag ami kilőkődik majdnem teljes egészében visszazuhan, mert olyan nagy a gravitáció a központban.. Vagyis nem teljes egészében..... valamikor középsuliban kiszámoltuk fizikaórán, hogy egy másodperc alatt a nap 3 tonna anyagot veszít...
Erről gondolkodtam hazafelé, meg, hogy egy foton 10 000 évig jön kifelé a nap központjából, meg ilyesmi, ahol a gáz olyan tömör, mint a beton, hogy aztán amikor kijut 8 és fél perc alatt itt legyen a földön, és engem boldogítson a +40 fokban, aztán amelyik meg nem ér ide, az 9 óra múlva ott van a Plutónál (legyen akár az csak kisbolygó is.) És éjszaka 3000 ilyen hasonló objektumot, csillagot lehet látni, és a déli féltekén kb. megint ennyit. És arról csak becslések vannak, hogy mennyi csillag lehet a galaxisunkban, és arról is, hogy mennyi galaxis van... Az extragallaktikus csillagászat csodálatos, tárgya majdnem olyan elépzelhetetlen mint Isten.
Nos vajon milyen meleg lenne, ha a nap minden sugara egyfelé irányulna? .... És ha minden csillagé? ... Nos azt hiszem, úgy viszonyul egymáshoz Isten szeretete és az emberek szeretete, mint a negyvenennyihány fok, és ez az elképzelt helyzet. És Isten szeretet olyan tékozló, mint ahogy a nap is mindenfelé sugároz. És vajon ennyi atomrobbanást hogy lehet menedzselni, és fenntartani? És azt elképzelni, hogy lehet, hogy kitalál valaki ilyesmit? Lehet, hogy ezt el sem lehet képzelni, mint ahogy azt sem milyen a 6 meg a 10000 celsius fok... Lehet, hogy Isten szeretetét nem lehet elképzelni.
Arra gondoltam a 40 fokban, hogy milyen jó, hogy meleg van. Elképzeltem, hogy nem is olyan messze innen mínusz kétszázhetvenvalahány van, merthogy, ahova nem ér el a nap ott kb. ennyi van, és az csak kolbászban, meg méterben mérve van messze, kozmikus léptékben itt van... és a világűr átlaghőmérséklete, jócskán alatta van a +40 celziusznál (vagy celsius).
Aztán eszembe jutott, hogy egyszer Áron fiammal beszélgettem a napról, és mondtam neki, hogy ugyan úgy gondolkodik mint a nagy angol 19. századi fizikusok Kelvin meg a többiek, akik azt próbálták elképzelni, hogy mennyi szénre lenne szükség, hogy befűtsék a napot. És persze nem tudták kiszámolni, mert nem tudtak a termonukleáris (vagy miaros`seb) jelenségekről... Aztán elmeséltem neki, merthogy a Youtube-on láttunk néhány atomrobbanás felvételt, hogy úgy képzelje el, hogy a Nap egy hatalmas atomrobbanás, de olyan nagy, hogy nem egy másodpercig tart, hanem még 4.5 milliárt évig, és mi olyan messze vagyunk, hogy mivel az atomrobbanás minden irányban terjed csak egy kis része ér el bennünket, és az anyag ami kilőkődik majdnem teljes egészében visszazuhan, mert olyan nagy a gravitáció a központban.. Vagyis nem teljes egészében..... valamikor középsuliban kiszámoltuk fizikaórán, hogy egy másodperc alatt a nap 3 tonna anyagot veszít...
Erről gondolkodtam hazafelé, meg, hogy egy foton 10 000 évig jön kifelé a nap központjából, meg ilyesmi, ahol a gáz olyan tömör, mint a beton, hogy aztán amikor kijut 8 és fél perc alatt itt legyen a földön, és engem boldogítson a +40 fokban, aztán amelyik meg nem ér ide, az 9 óra múlva ott van a Plutónál (legyen akár az csak kisbolygó is.) És éjszaka 3000 ilyen hasonló objektumot, csillagot lehet látni, és a déli féltekén kb. megint ennyit. És arról csak becslések vannak, hogy mennyi csillag lehet a galaxisunkban, és arról is, hogy mennyi galaxis van... Az extragallaktikus csillagászat csodálatos, tárgya majdnem olyan elépzelhetetlen mint Isten.
Nos vajon milyen meleg lenne, ha a nap minden sugara egyfelé irányulna? .... És ha minden csillagé? ... Nos azt hiszem, úgy viszonyul egymáshoz Isten szeretete és az emberek szeretete, mint a negyvenennyihány fok, és ez az elképzelt helyzet. És Isten szeretet olyan tékozló, mint ahogy a nap is mindenfelé sugároz. És vajon ennyi atomrobbanást hogy lehet menedzselni, és fenntartani? És azt elképzelni, hogy lehet, hogy kitalál valaki ilyesmit? Lehet, hogy ezt el sem lehet képzelni, mint ahogy azt sem milyen a 6 meg a 10000 celsius fok... Lehet, hogy Isten szeretetét nem lehet elképzelni.
