Azt hitték, mint amit mindenki hisz, amikor egy gyerek születik, hogy
valami „nagyvalami” vár rá. Boldogságot, sikert, örömöt, gazdagságot
kívántak neki. Az volt a divat a faluban, hogy jól kiejthető, magyar
ékezeteket nem tartalmazó neveket adjanak, amelyeknek a hangzása olyan
„nemzetközies”. Pedig Anita olyan volt, mint a többi, lehetett volna
akár Julcsi, akár Mariska, hisz mindenki csak „csajoknak”, sőt egyesek a
hátuk mögött csak „nősténynek”, „tehénkéknek” nevezték az ifjú
hölgyeket, hiába voltak a nagyszerű, nemzetközi neveik.
Mindez egy olyan faluban volt, amiről el sem képzeli egy városlakó,
hogy létezhet. Anita tehát fajsúlyos nevet kapott, azt is mondhatni:
európai minőségűt, hátha jó lesz valahol külföldön. Anita mégsem távoli
országokba utazott, hanem csak a falu folklórjába vonult be, más címkét
viselve. Ha azt mondták Anita, mindenki tudta kiről, van szó, és
némelyek kajánul mosolyogtak, és más jelző is előkerült.
Anita – egyik a sok „nőci” közül – nem volt rendkívüli teremtés.
Átlagos iskolás volt, vagy egy picit alatta. A név nem hatott a
tanárokra, és senkire sem, akivel az életében találkozott, az iskolában
megkapta a „szürke” címkét, és úgy is kezelték. Mindenki hallott már
mindenféle nevet – de a „szürke” „nőci” hitte is, egyszer tisztelni
fogják. Többször megkegyelmeztek neki a silány falusi iskolában,
elindulhatott a városi középiskolába, de „besült”, visszatért „diploma”
nélkül. Szüzességét akkor vesztette el – és nem odaajándékozta –, amikor
az várható volt statisztikailag, átlagos életkorban, de azt csak az
asztrológia vagy a valószínűség-számítás tudta volna megmondani, miért
akkor és miért pont úgy, annyi rum-kóla után. Arra emlékszik, hogy egy
csillagot nézett közben, amit soha többé nem talált meg, pedig kereste.
Volt neki hét lánc földje. Szegény „diploma nélküli” „nőci” mit tehetett
volna? Férjhez ment.
Nagy lagzi volt – „felejthetetlen”. Semmi ízlés. Az öreg rokonok
pálinkabűzös ajkaikkal nedvesítették be orcáját. Felejthetetlen volt.
Erre emlékezett leginkább. Későbbi rémálmaiban egy ember nagyságú
pálinkaszagú ajak csókolta egész testét. Meg arra is emlékezett, hogy
meleg volt, meg hogy mentek át a falun, és hogy törte a cipője. Amikor
belemelegedett a mesélésbe azt mondta. „De biz' mondom, ha még tíz
métört köllött vóna mönnöm, ki is ugrottam vóna abbú a cipőbű.” De nem
volt ott annyi (csak kilenc méter meg nyolcvanhat-hét centiméter).
Úgyhogy ment minden rendben. „A Józsi feleségé”-vé minősült át a „csaj”.
Úgy gondolta, ez elég a tisztességhez. Beletörődött, hogy mindig
valamilyen áldozatot kell hozni. Meg hogy mindenkivel így van. Ritkán
nyílt alakalma beszélgetni, és úgy mesélni, ahogy ő szerette volna. A
leginkább a majdani aktuális címke viselése miatt. Így be nem állt a
szája, mindig hangolt. És mindig valami hülyeséggel döglesztette azokat,
akik egyáltalán szobaálltak vele.
Aztán „a Józsi felesége” gyermeket szült. Hogy az anya kilenc, nyolc,
hét, vagy hat hónappal az esküvő után tette ezt, arra már ki emlékszik.
Megszokott a dolog, benne van a folklórban. Fiú született. Ugyanazt
hitték, mint amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik.
Az apa úgy hordozta körbe a pálinkásüveget, mint minden apa, amikor
megszületik a „műve”. Úgy érezte magát, mintha ez eddig csak neki
sikerült volna. Sokáig így volt ez. Az anya és a kicsi megkapták a
kötelező bókokat, és Anita viselte a szerepét tisztességesen. De nem
mozgott a gyerek. Nem akarta nézni őt és a fejecskéjét sem emelni. Az
anyai szív szenvedett, tudta, valami baj van. Aggódott is, de mindenki
megnyugtatta, ő pedig elfogadta, mert a megnyugtatásnak akart inkább
hinni. De meddig hihetett? Nem a végtelenségig.
Az ellenőrzésen a doki valamit magyarázott, majd egy specialistához
küldte, aki szintén valamit magyarázott, de ha értette volna, akkor sem
tudta volna, mit jelent. Megmagyarázta neki Hedvig „az ápolónő”, aki a
kórházban dolgozott már „réges-régen”, és aki beszélte a nyelvét:
– Az a baja, hogy az idegei nem szíjják fő a hormonokat. A gyerek kő, hogy kapjon inekcijókat, a városban.
– „A Józsi felesége”, az „Anya” minden héten vitte a kicsit oda.
Tudta, hogy nincs sok remény. Közben az eső kopogtatta vagy a nap
sütötte kegyetlenül. Kapta az injekciókat. Pedig tudta: nincs remény.
Még az „anyut” sem tudta kimondani, amikor meghalt.
Már a gödör mellett elkezdődött a pletykálkodás. Voltak a faluban
okosabbak is. Esküdöztek, hogy ez valamilyen genetikus „defekt”.
(Mellesleg egyesek a deffektumra esküdtek, de a rövid verzió győzött.)
Biztos az egyiknek valami „defektje” van, és biztos nem „a Józsinak”.
Amikor Anita elment összesúgtak az emberek mögötte – ahogy kell is. Így
lett a falunak egy „defektös”-e is.
Elváltak. Józsi újabb felejthetetlen lagzit tartott néhány év múlva. A
„defektös” mosónő lett. Az egyik „főnök” házvezetőnője. A főnök
feleségének tökéletes mellei, haja, lábai, kezei, körmei, gyerekei,
háza, autója, kertje stb. volt. A „defektös” mint mosó- és vasalónő
kezdte, de ő csiszolta később a padlókat is, mosogatott is, a kertet is
rendezte, de a gyerekektől távol kellett maradnia. Megélt a morzsákból,
amit úgy szedegetett össze a nagykutyától, mint egy kutya.
„Alkalmazott”-ként nem volt lényeges, hogy „defektös”-e. A nagyhatalmú
munkaadóját mindenki utálta, de ő nem. Mindenki tudta, hogyan lett
nagykutya, de őt nem érdekelte.
Mindenki csak titokban pusmogott, és
szidta a „defektöst” a „nagykutya” helyett/mellett. Nem merte senki
kimondani a nagykutya nevét, sem azt, hogy nagykutya, ki tudja, „lehet a
falnak is füle”. Hogy is élték volna túl, ha a nagykutya valamilyen
oknál fogva meneszti őket a csirkefarmjáról. Anita ki merte mondani
hangosan nevét, és dicsérte! A „defektös”, „talpnyaló” is volt, ha már
úgyis villámhárító kellett, hogy legyen. A nagyfőnök iránti megvetés
villámai belé csapdostak rendszeresen. Mindenki csak azt mondta rá,
„kiskutya”. Volt, aki sajnálta a „szögény asszonyt”, de mindenesetre jó
beszédtéma volt a „nagy tragédia”. Nem sokáig. Pontosabban nem sokáig
sajnálták, ha sajnálta egyáltalán valaki. Beszédtémának utána is jó
volt, sőt még jobb. Mindig talál valakit, valamit (kit érdekel igazán a
különbség) az ember, amiről lehet mesélni. A legények kerülték. Nemcsak
azért, mert nem volt se szép, sem okos. Rajta volt a ... Nem is tudom,
mi: „Defektös”. A szemét, az orrát, a füleit is kielemezték, és eszükbe
jutott milyen „szürke” volt, és tornaórán láthatták is, már akkor is
„abnormálisan szőrös” ágyéktáját – szóval „defektes” volt világéletében.
Ez nem volt skarlátbetű – pedig az sokkal becsületesebb lett volna –,
az csak ez után került rá.
Egyszer csak azt vették észre, hogy nő a hasa. Még találgatni sem
tudtak, hiszen mindenki kerülte, mint a rühes kutyát, a „defekt” miatt.
És egy új, immár végleges címke került rá. És a hasa valóban nagy lett,
és amikor eljött az ideje meg is született a kicsi. Már nem hitte azt,
amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik. De azt jól
megfontolta, milyen nevet adjon neki. Noéminak nem lett könnyű élete. Az
volt a sorsa, hogy összesúgjanak a háta mögött, hogy csúnyán nézzenek
rá társai, vagy a felnőttek közül – már amelyik – épp megbocsátóan.
Gyakran még kiabáltak is utána, és nem fütyültek, de ha kellett, el
tudott futni. Nem volt „defektös”. Gyorsan megértette a gyerek, mi az
ábra. Már elsős korában tudta, hogy el fog menni a faluból. Amikor
felnőtt, már az anyját is megértette. Aki gyakran mondogatta, egyetlen
idézeteként hiányos műveltségéből – Nomen est omen –, amit ki tudja,
kitől hallott.
Pont ezen (a nomen est omenen) gondolkodott Noémi az ország másik
végében, amikor belülről mozgolódott dudorodó hasában a magzata. És
éppen akkor jelzett a mütyűr (egy vadiúj Samsung), amin az üzenetek,
posztok és mindenféle jött. Most is csak az az egy szó volt a már nem
szilíciumkristályos kijelzőn (mint azelőtt, a szilíciumkristályoson), és
ami időnként az anyai örökség részeként eltalálta – KURVA (aláírás
nélkül). Láttamozta. Kitörölte. Tudta, hogy méhében egy nőnemű emberke
van, és így szólt férjéhez, aki pont azon gondolkodott, mint amin
mindenki szokott, amikor egy újszülöttet vár:
– Mogli bismo je zvati Anita. (Magyarul: Az Anita nevet adhatnánk neki.)