2015. december 21., hétfő

(József Attila utánzat)

De szeretnék boldog lenni
Tisztán ámosság s bánat nélkül ébredni
Kerek lenne körülöttem a világ
Senki sem hall, senki sem lát

S buborékomból amikor kilépnék
Mindenkinek így köszönnék:
Én jól vagyok, jól vagyok
Remélem Ti is jól vagytok

2013. április 22., hétfő

Anita

Azt hitték, mint amit mindenki hisz, amikor egy gyerek születik, hogy valami „nagyvalami” vár rá. Boldogságot, sikert, örömöt, gazdagságot kívántak neki. Az volt a divat a faluban, hogy jól kiejthető, magyar ékezeteket nem tartalmazó neveket adjanak, amelyeknek a hangzása olyan „nemzetközies”. Pedig Anita olyan volt, mint a többi, lehetett volna akár Julcsi, akár Mariska, hisz mindenki csak „csajoknak”, sőt egyesek a hátuk mögött csak „nősténynek”, „tehénkéknek” nevezték az ifjú hölgyeket, hiába voltak a nagyszerű, nemzetközi neveik.

Mindez egy olyan faluban volt, amiről el sem képzeli egy városlakó, hogy létezhet. Anita tehát fajsúlyos nevet kapott, azt is mondhatni: európai minőségűt, hátha jó lesz valahol külföldön. Anita mégsem távoli országokba utazott, hanem csak a falu folklórjába vonult be, más címkét viselve. Ha azt mondták Anita, mindenki tudta kiről, van szó, és némelyek kajánul mosolyogtak, és más jelző is előkerült.

Anita – egyik a sok „nőci” közül – nem volt rendkívüli teremtés. Átlagos iskolás volt, vagy egy picit alatta. A név nem hatott a tanárokra, és senkire sem, akivel az életében találkozott, az iskolában megkapta a „szürke” címkét, és úgy is kezelték. Mindenki hallott már mindenféle nevet – de a „szürke” „nőci” hitte is, egyszer tisztelni fogják. Többször megkegyelmeztek neki a silány falusi iskolában, elindulhatott a városi középiskolába, de „besült”, visszatért „diploma” nélkül. Szüzességét akkor vesztette el – és nem odaajándékozta –, amikor az várható volt statisztikailag, átlagos életkorban, de azt csak az asztrológia vagy a valószínűség-számítás tudta volna megmondani, miért akkor és miért pont úgy, annyi rum-kóla után. Arra emlékszik, hogy egy csillagot nézett közben, amit soha többé nem talált meg, pedig kereste. Volt neki hét lánc földje. Szegény „diploma nélküli” „nőci” mit tehetett volna? Férjhez ment.

Nagy lagzi volt – „felejthetetlen”. Semmi ízlés. Az öreg rokonok pálinkabűzös ajkaikkal nedvesítették be orcáját. Felejthetetlen volt. Erre emlékezett leginkább. Későbbi rémálmaiban egy ember nagyságú pálinkaszagú ajak csókolta egész testét. Meg arra is emlékezett, hogy meleg volt, meg hogy mentek át a falun, és hogy törte a cipője. Amikor belemelegedett a mesélésbe azt mondta. „De biz' mondom, ha még tíz métört köllött vóna mönnöm, ki is ugrottam vóna abbú a cipőbű.” De nem volt ott annyi (csak kilenc méter meg nyolcvanhat-hét centiméter). Úgyhogy ment minden rendben. „A Józsi feleségé”-vé minősült át a „csaj”. Úgy gondolta, ez elég a tisztességhez. Beletörődött, hogy mindig valamilyen áldozatot kell hozni. Meg hogy mindenkivel így van. Ritkán nyílt alakalma beszélgetni, és úgy mesélni, ahogy ő szerette volna. A leginkább a majdani aktuális címke viselése miatt. Így be nem állt a szája, mindig hangolt. És mindig valami hülyeséggel döglesztette azokat, akik egyáltalán szobaálltak vele.

Aztán „a Józsi felesége” gyermeket szült. Hogy az anya kilenc, nyolc, hét, vagy hat hónappal az esküvő után tette ezt, arra már ki emlékszik. Megszokott a dolog, benne van a folklórban. Fiú született. Ugyanazt hitték, mint amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik. Az apa úgy hordozta körbe a pálinkásüveget, mint minden apa, amikor megszületik a „műve”. Úgy érezte magát, mintha ez eddig csak neki sikerült volna. Sokáig így volt ez. Az anya és a kicsi megkapták a kötelező bókokat, és Anita viselte a szerepét tisztességesen. De nem mozgott a gyerek. Nem akarta nézni őt és a fejecskéjét sem emelni. Az anyai szív szenvedett, tudta, valami baj van. Aggódott is, de mindenki megnyugtatta, ő pedig elfogadta, mert a megnyugtatásnak akart inkább hinni. De meddig hihetett? Nem a végtelenségig.

Az ellenőrzésen a doki valamit magyarázott, majd egy specialistához küldte, aki szintén valamit magyarázott, de ha értette volna, akkor sem tudta volna, mit jelent. Megmagyarázta neki Hedvig „az ápolónő”, aki a kórházban dolgozott már „réges-régen”, és aki beszélte a nyelvét:

– Az a baja, hogy az idegei nem szíjják fő a hormonokat. A gyerek kő, hogy kapjon inekcijókat, a városban.
– „A Józsi felesége”, az „Anya” minden héten vitte a kicsit oda. Tudta, hogy nincs sok remény. Közben az eső kopogtatta vagy a nap sütötte kegyetlenül. Kapta az injekciókat. Pedig tudta: nincs remény. Még az „anyut” sem tudta kimondani, amikor meghalt.

Már a gödör mellett elkezdődött a pletykálkodás. Voltak a faluban okosabbak is. Esküdöztek, hogy ez valamilyen genetikus „defekt”. (Mellesleg egyesek a deffektumra esküdtek, de a rövid verzió győzött.) Biztos az egyiknek valami „defektje” van, és biztos nem „a Józsinak”. Amikor Anita elment összesúgtak az emberek mögötte – ahogy kell is. Így lett a falunak egy „defektös”-e is.

Elváltak. Józsi újabb felejthetetlen lagzit tartott néhány év múlva. A „defektös” mosónő lett. Az egyik „főnök” házvezetőnője. A főnök feleségének tökéletes mellei, haja, lábai, kezei, körmei, gyerekei, háza, autója, kertje stb. volt. A „defektös” mint mosó- és vasalónő kezdte, de ő csiszolta később a padlókat is, mosogatott is, a kertet is rendezte, de a gyerekektől távol kellett maradnia. Megélt a morzsákból, amit úgy szedegetett össze a nagykutyától, mint egy kutya. „Alkalmazott”-ként nem volt lényeges, hogy „defektös”-e. A nagyhatalmú munkaadóját mindenki utálta, de ő nem. Mindenki tudta, hogyan lett nagykutya, de őt nem érdekelte.

Mindenki csak titokban pusmogott, és szidta a „defektöst” a „nagykutya” helyett/mellett. Nem merte senki kimondani a nagykutya nevét, sem azt, hogy nagykutya, ki tudja, „lehet a falnak is füle”. Hogy is élték volna túl, ha a nagykutya valamilyen oknál fogva meneszti őket a csirkefarmjáról. Anita ki merte mondani hangosan nevét, és dicsérte! A „defektös”, „talpnyaló” is volt, ha már úgyis villámhárító kellett, hogy legyen. A nagyfőnök iránti megvetés villámai belé csapdostak rendszeresen. Mindenki csak azt mondta rá, „kiskutya”. Volt, aki sajnálta a „szögény asszonyt”, de mindenesetre jó beszédtéma volt a „nagy tragédia”. Nem sokáig. Pontosabban nem sokáig sajnálták, ha sajnálta egyáltalán valaki. Beszédtémának utána is jó volt, sőt még jobb. Mindig talál valakit, valamit (kit érdekel igazán a különbség) az ember, amiről lehet mesélni. A legények kerülték. Nemcsak azért, mert nem volt se szép, sem okos. Rajta volt a ... Nem is tudom, mi: „Defektös”. A szemét, az orrát, a füleit is kielemezték, és eszükbe jutott milyen „szürke” volt, és tornaórán láthatták is, már akkor is „abnormálisan szőrös” ágyéktáját – szóval „defektes” volt világéletében. Ez nem volt skarlátbetű – pedig az sokkal becsületesebb lett volna –, az csak ez után került rá.

Egyszer csak azt vették észre, hogy nő a hasa. Még találgatni sem tudtak, hiszen mindenki kerülte, mint a rühes kutyát, a „defekt” miatt. És egy új, immár végleges címke került rá. És a hasa valóban nagy lett, és amikor eljött az ideje meg is született a kicsi. Már nem hitte azt, amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik. De azt jól megfontolta, milyen nevet adjon neki. Noéminak nem lett könnyű élete. Az volt a sorsa, hogy összesúgjanak a háta mögött, hogy csúnyán nézzenek rá társai, vagy a felnőttek közül – már amelyik – épp megbocsátóan. Gyakran még kiabáltak is utána, és nem fütyültek, de ha kellett, el tudott futni. Nem volt „defektös”. Gyorsan megértette a gyerek, mi az ábra. Már elsős korában tudta, hogy el fog menni a faluból. Amikor felnőtt, már az anyját is megértette. Aki gyakran mondogatta, egyetlen idézeteként hiányos műveltségéből – Nomen est omen –, amit ki tudja, kitől hallott.

Pont ezen (a nomen est omenen) gondolkodott Noémi az ország másik végében, amikor belülről mozgolódott dudorodó hasában a magzata. És éppen akkor jelzett a mütyűr (egy vadiúj Samsung), amin az üzenetek, posztok és mindenféle jött. Most is csak az az egy szó volt a már nem szilíciumkristályos kijelzőn (mint azelőtt, a szilíciumkristályoson), és ami időnként az anyai örökség részeként eltalálta – KURVA (aláírás nélkül). Láttamozta. Kitörölte. Tudta, hogy méhében egy nőnemű emberke van, és így szólt férjéhez, aki pont azon gondolkodott, mint amin mindenki szokott, amikor egy újszülöttet vár:
– Mogli bismo je zvati Anita. (Magyarul: Az Anita nevet adhatnánk neki.)

2013. február 27., szerda

Mikor van tavasz?

Egyszer a mester így szólt tanítványaihoz: Mikor van tavasz? 
Az első azt mondta:
- Tavasz van, amikor elovad a hó.
Mondta erre a mester, hogy jó, jó, de nem igazán jó. Mire a második tanítvány ezt mondta:
- Tavasz van amikor elkezdenek a növények zöldelni és virágozni.
A bölcs azt mondta, hogy jó, jó, de nem igazán jó. A harmadik tanítvány ezt mondta:
- Akkor van tavasz, amikor a madarak elkezdenek énekelni.
A bölcs erre is azt mondta, hogy jó, jó, de nem igazán jó.
Mire a tanítványok mérgelődni és zúgolódni kezdtek,és azt mondták a bölcsnek, hogy ő mondja meg mikor van tavasz, ha már semmi sem elég jó neki. Erre a bölcs elhallgatott, gondolkodott majd így szólt:
- Akkor van tavasz, amikor a szívedben olvad el a jég, hogy ismét dalolni legyen kedved.

2013. január 3., csütörtök

A rózsavirág-nyitogató (mese)


Egyszer volt, hol nem volt, nagyon régen, élt egy bölcs király, aki büszkén trónolt szép palotájában, rózsakert-birodalmának közepén.

Abban lelte örömét, hogy gyöngyöket gyűjtögetett, kereste a legszebbet és a legigazabbat. Ha hírét vette, hogy valahol találtak egy gyöngyöt, elküldte fullajtárjait, hogy megszerezzék neki, és amikor megkapta, szívből, gyermeki örömmel örült nekik, nagy gonddal babusgatta őket, szépen, rendesen elrakta őket. Néhanapján elővette, nézegette a gyöngyöket, hogy újból tudjon örülni.

A király már rég elfelejtette, hogy mi is az öröm, csak a gyöngyei maradtak. Már arra sem emlékezett, ahogy hajdanán a rózsatöveket gondozta, és arra sem, ahogy a nyíló virágoknak is ugyanúgy örült. Már azt a tanítást is elfelejtette, amit még gyermekkorában mondtak neki. A rózsakert-birodalom falai ugyanis vékonyak voltak, és csak melegséggel lehetett azokat fenntartani. A birodalom, a kormányzás terhei miatt vonásai megkeményedtek, mert az udvaron kívüli világból bajok hírei érkeztek. Hazugságok nyilai, az érdektelenség sötét felhői falták a kék eget, süvöltő szelek harsogták túl a szeretet halk suttogását, betegség, szegénység mardosták kívülről a vékony falakat. Ezért súlyos rendeleteket adott ki. Úgy gondolta, hogy a birodalom csak szilárd szabályok alapján tartható fenn, de ettől ő is rideg lett. Bölcsességéből elillant a melegség, azaz csak a szíve mélyére költözött, és azt senki sem érezhette. Elfelejtette a legnagyobb bölcsességet, hogy enélkül többé nem nyílnak ki a rózsák a kertjében, és többé nem tudnak annak örülni a gyerekek, amilyen ő is volt nagyon régen. Azt pedig szintén elfelejtette, hogy amikor elvirágzik az utolsó rózsa, akkor elillan az utolsó öröm is, akkor végleg elfogy a melegség is, és nem marad semmi, hogy a birodalom falait tartsa, és azt sem tudta, hogy akkor összeomlik az udvara, a palotája, szétgurulnak gyöngyei, és kiveti magából a birodalma.

Nem tudta, hogy miért tűnnek el a színek az országából, hogy miért nézik mindannyian olyan messziről. Ettől a király még inkább magányos lett, és még inkább gondolkodóba esett, még szigorúbb törvényeket hozott, és még inkább gyöngyeivel próbálta boldogítani magát, és azok mutogatásával másokat, de azokat nem érdekelték a gyöngyei. Szerintük a rózsatövek gondozása, a szőlő metszése a gyümölcsök babusgatása volt az igazán fontos, nem a gyöngyök. Nem tudták, hogy a királynak mással is küzdenie kell. Mert minden országot és minden királyt is megtámadhat az önzés, a kishitűség és a harag hidege, mert minden birodalmat meg tudnak szorongatni az ínség, a szegénység és a kilátástalanság katonái. Nem tudták, hogy az udvar, amelyben élnek, csak egy vékony fallal van elválasztva a vad és buja erdőtől, ahol egyaránt megterem a csalán és a tövisbokor, és ahol a rózsák csak nagyon- nagyon ritkák.

Aztán elvirágzott a király kertjében az utolsó rózsa is, és ekkor megpattant a fal, összeomlott a palota, szétgurultak a gyöngyök, és a királyt elragadta a szeszélyes szél, amely szétrombolta a rózsakert-birodalmat.

A nagy vihar a tövisbokrok közé dobta őt, ahol sírt, sírdogált, de közben ismét gyermekké vált. Az óta mindennap az erdőket és a mezőket járja, hogy könnyeivel öntözze, és szívének melegségével érintse a rózsabimbókat, hogy azok virággá nyíljanak. Azóta nem múlhat el tavasz és nyár úgy, hogy valahol ki ne nyíljon egy rózsa.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-12-29_A_rozsavirag-nyitogato.xhtml

2012. december 24., hétfő

Jézus és a szinuszgörbék (2007)

Van úgy, hogy csak gyalogolok, és szinuszgörbékre gondolok. A szinuszgörbe a tökéletes görbe, és tökéletesen szabályos, sőt még szép is. Téli napforduló, tavaszi napéjegyenlőség, nyári napforduló, őszi napéjegyenlőség - szinuszgörbék, pontosabban a szinuszgörbék kitüntetett pontjai. Hajnalpír, fény, szürkület, sötétség; reggel, dél, este, éjszaka; tavasz, nyár, ősz, tél - szinuszgörbe-szakaszok. A nappalok és éjszakák egymáshoz viszonyulása is egy szinuszgörbe mentén érintkezik, ha hosszúságokat egymás mellé rendeljük. Ha egy pontot függesztenének a testemre gyaloglás közben, az is „szinuszgörbeféleségeket” írna le. És a gerincem is - egy jó nagy adag engedékenységgel - egy és egy negyed szinuszgörbe. Úgy vélem, hogy a természetet a változás, az állandóságot pedig a szinuszgörbék írják le a legjobban, pontosabban egy ideális természetét. Voltaképpen a szinuszgörbe Arisztotelész elméletének tökéletes teste, időben vagy térben kiterítve. Az év is egy szinuszgörbével írható le, még akkor is, ha az nem teljesen szabályos, hiszen a természet nem tökéletes. És ilyenkor, év végén minden nappal „egy tyúklépést” lépünk a szinuszgörbén a negatív maximum felé. A szinuszgörbe valójában a kiszámíthatóságot, egyszersmind a logikát jeleníti meg. Van ebben valami jó, hiszen jó tudni, hogy télre tavasz jön, de az is igaz, hogy az őszre tél. Van értelme ünnepelni is a leghosszabb éjszakán, hiszen attól kezdve a sötétség már csak csökken, egészen a nyári napfordulóig. De az a nap nem a karácsony.
 
Talán nem véletlen, hogy a karácsony nem esik egybe a szinuszgörbével. Egy picit eltolódott, noha sokan azt gondolják, hogy a Mithrász-kultusz napfordulós kultuszával olvadt össze. Az ehhez értők úgy tudják, hogy Jézus szinte teljesen bizonyosan nem december 25-én született, de azt nem tudni pontosan, mikor, sőt annak az esélye, hogy ezt valaha megtudjuk, egyenlő a nullával. A karácsonyt pedig a korai egyházban több időpontban is ünnepelték. Végül, lehet, hogy a naptári rendszerek tökéletlensége miatt csúszott el a téli napfordulóról. Mégis úgy gondolom, hogy ez éppen szerencse, hiszen van egy logikán túli világ is, és talán azért született Jézus máskor, hogy ezt a logikán/szinuszgörbén kívüli világot jelenítse meg (még akkor is, ha megpróbálták oda belegyömöszölni). A szeretet is a logikán kívüli világ része, hiszen a logikus az lenne, ami egyébként gyakran és folyamatosan történik is, hogy az ember a kényszereknek engedelmeskedjen. Ha netán a kényszereket sikerült kizárnia a beláthatatlan volumenűre dagasztható vágyait próbálja kielégíteni („a bűn kovásza”). Nos, a szeretet nem erről szól. Mégis: a leírható és megfogható valóság nem értelmezhető az „első mozgató” nélkül, ami gyaníthatóan a szeretet.
 
Úgy vélem, Isten nem véletlenül tanít bennünket kétfajta szeretettel is a szeretetére. Létezik ugyebár az Érosz és a Filosz. A keresztény/tyénségben általában az éroszt figyelmen kívül hagyják, sőt lebecsülik. Pedig nem láttam, érezni meg még kevésbé éreztem érosz nélküli lángoló szeretetet. Ez a szerelem. Úgy vélem, a Biblia egyik legbölcsebb könyve - nem tévedés: legbölcsebbet írtam - az Énekek éneke, mert nem az emberi okosság logikája, hanem az ember feletti egyszerű bölcsesség nyilvánul meg benne. Az érosztól pezsdül fel az ember vére, és ettől igazán vágy a vágy, és ettől erős a szeretet, ettől van ereje az elhatározásnak. Ellenben az érosz általában nem empatikus. Másrészt a filosz - a baráti szeretet - lehet megfontolt is, sőt ebben az esetben a szeretet nem is annyira érzelem, mint amennyire döntés. A barátság ritkábban válik lángoló érzelemmé, az érosz ritkán válik megfontolttá és empatikussá. Ezért van az, hogy az isteni szeretet, az Agapé olyan ritkán érhető el. Úgy vélem, az Agapé, ennek a kettőnek az összessége és eredője így lehet egyszerre lángoló és empatikus is, döntés, de elköteleződés és érzelem is. A hideg és empátia nélküli érzés pedig a szeretet ellentéte. A közöny. A gyűlölet a sértettség lángja, de mégis érzelem, a közöny viszont nem is érdekelt abban, hogy érzékelje - furcsa ilyet mondani - a tárgyát. Egyvalamiben azonban a szeretet hasonlít a közönyre, és ez ezért van, mert a szeretetnek nincs köze még a beteljesüléshez sem. Nem szükséges a kapcsolódás, ezért lehet a szeretet távoli is, és megnyilvánulás nélküli is. Ezért a szeretet nemcsak a beteljesült szeretet lehet, hanem a beteljesületlen is, és úgy is végtelen lehet, hogy közben mindennek, amire hatással volt, már vége van. Igaz, a tisztelet, a barátság lehet mély is, és minden tekintetben tökéletes, csakhogy általában ez már az érett személyiség sajátja, ellenben a másik, az elemibb szeretet megérintheti, és meg is érinti a fiatalokat, és mindenkit. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy Malakiás próféta is az ifjúság szeretetéről beszél, és a többi próféta se csak az ifjúság bolondságairól. 
 
Alapesetben tehát a szeretet érzés, egy szükség érzése, és ebből nőhet ki minden más. Van azonban abban valami, ahogy a pszichológiában gondolkodnak erről. Az ösztönök logikája, emberivé öltöztetve, az adás és kapás érdeke sokszor és nagyobbrészt jó magyarázat. Az ilyen rejtett érdekeken alapuló szeretet ugyan nem tökéletes, de mégis jó, sőt a legtöbbször ez, és nem a teológia, és nem a prédikációk, és nem a Biblia tanít meg igazából szeretni. Jobb esetben segít abban, hogy világosabbak legyenek érzelmeink önmagunk számára is, ha éppen nem történt az meg, hogy a vallásosságtól, vallástól, egyház(ak)tól, a Bibliától már rég elidegenedtünk, az előtt, hogy megismertük volna. Blaszfémiának tűnhet, hogy ezt mondom, de Jézus alakját már annyiszor elkoptatták, amikor a nevét oly sokszor használták (hiába vették?), hogy elsőre nem ugorhat be az embernek, hogy meg is értse. Túl sok ábrázolás, és túl sok közhely rakódott rá. Nem ismerem túlságosan - sőt még inkább elégségesen - a női lélek rejtelmeit, de szerintem egy nő könnyebben érezhet olthatatlan szeretetet Jézus iránt. Meg aztán az a hasonlatot is, hogy az egyház Jézus menyasszonya, szerintem ezt is inkább egy nő érezheti át. Egyszóval a teológiai zsargon nem találta el igazán, nem választott mindig jól a tekintetben, hogy hogyan érdemes Jézusról beszélni. Ha csupán a szavaira figyelünk - angol nyelvterületen egészen nagy hagyománya van az olyan bibliakiadásoknak, amelyekben Jézus szavait piros betűkkel írják -, akkor jól láthatjuk, hogy arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk el a lényegről, és ne csak a látszatra figyeljünk. Ezért olyan éles, amikor a képmutatásról beszél. Mégis a legnagyobb gond Jézus szavaival az, hogy olyan keveset olvassák, miközben olyan sokat idézik. Újabb nehezítő körülmény, hogy csak bizonyos és kitüntetett napokon teszik ezt. Ezek az erőltetett idézetek, nem segítenek abban, hogy el is jusson az üzenet - az, amit valóban mondani akar -, sőt így elég kevés az esélye annak, hogy rájöjjünk, mit is jelentenek a szavai, mondatai. 
 
A karácsony tehát kétszeresen is elvétett lehet. Egyrészt a dolgok logikája, annak a kényszere, hogy a bevételek szinuszgörbéje elérje a csúcsot a kereskedelemben, messzire vihet bennünket a lényegtől (éppen amikor ezt írom, éneklik a Ferrero Rocher reklámjában angolul, hogy „csendes és szentséges éjt”, miközben az énekes részéről az egész nem szól másról, mint hogy: „halljátok, emberek, milyen jól éneklek”). Másrészt az, amiről azt hihetjük, hogy a lényeg nem biztos, hogy az, hiszen lehetséges, hogy éppen valaki más akar valami mást mondani, miközben azokat a bizonyos szavakat használja nyomatékként. És persze az is zavaró, hogy jó néhány dolog megértéséhez jókora jegyzetapparátusra lenne szükség, de ezek a jegyzetek általában - ha vannak - elfogultak, és nem a lényegre, hanem a különböző doktrínákra reflektálnak, pontosabban azokat próbálják érvényre juttatni. Ezért látom úgy, hogy a tapasztalat fontosabb, mint gondolnánk, és általában nem misztikus tapasztalásra kell gondolni, hanem a legegyszerűbbre, a szeretet megtapasztalására. Nagy ajándék azt, hogy ezt általában két oldalról is megtapasztalhatjuk. Szerethetnek bennünket, és mi is szerethetünk. A leglényegesebb történés tehát az értelmezőben történik, és sajnos ebben nem tud segíteni gyakran a karácsony sem. 
 
Inkább a valódi, emberi szeretet megtapasztalása juttathat el bennünket az isteni szeretethez, ahhoz, aminek a lehetőségét ünnepelhetjük karácsonykor, húsvétkor pedig a beteljesülését. A szenvedélyes szeretet működhet úgy is, mint egy szinuszgörbe - „meg kell szereznem a szeretett lényt”, de a csoda ott történik, amikor az egész átfordul, és amikor a másik fontosabb tud lenni, mint az, ami eredetileg megindított bennünket. Erről persze olvashatunk is („Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” Jn 15,13.), de a megtapasztalás válik igazán tudássá és meggyőződéssé. És inkább ebből tanulható meg, a beteljesülést/kiteljesülést sem kereső szeretet - „nem keresi a maga hasznát”. Azt mondják: az a szép, ami érdek nélkül az, azt mondhatjuk tehát, hogy a tökéletes szeretet az, ami érdek nélkül az. Mi lehet az érdekekkel számoló, és az érdek nélküli tökéletes szeretet között? Minden, bármi. Az odaadás, az elfogadás, de a megtagadás és hallgatás is. A felismerés származhat a kiteljesedésből, de az elveszettségből is. Érezhető ez a kölcsönös érzelmek csúcsán, de a szeretett lény hiányában is. A történés, a fordulat ismét a befogadóban zajlik. És a valódi kérdés, az, hogy átfordul-e az önző szeretet önzetlenbe. Nem akarom itt az önző szeretet elmarasztalni, az is fontos, hiszen az indít cselekvésre, de vajon mi az, ami átfordítja. Jobb szó híján ezt nevezik kegyelemnek, ami szintén kívül van a logika, és a mérhetőség minőségein. Az önzetlen és együtt érző szeretet, számtalan formát vehet fel. Lehet érzelmeket a végtelenbe fokozó, de lehet olyan felismerés is, hogy el kell engednünk azt, akit szeretünk. Hozhat szenvedést, de örömöt is - emberi sors válogatja, de az a lényeg, hogy megtörténjen. 
 
És akkor egyszer megérezhetjük „Terheinket roskadozva hordozva”, ahogy „halkan átölelt az Isten”, és megtudhatjuk, hogy nem az a kérdés, mit kaphatunk, mit vehetünk el, hanem az, amit adhatunk. Persze ez az adás-kapás dolog is már el van koptatva, hiszen adott esetben fontosabb lehet elfogadnunk valamit attól, aki adni akar, mint adni valamit annak, akinek nincs rá szüksége. Ez az adok-kapok dolog valójában csak azért ilyen elterjedt paradigma, mert a szinuszgörbés világunkhoz valahogy ez passzol. Olyannyira így van ez, hogy a kegyelem és a valódi szeretet megérzéséről nem is lehet teljesen hitelesen beszélni. Bizonyára mindenki hallott már olyan lelkendezést, ami üresnek tűnt, sőt gyanúsat is esetleg. Lehetnek jelei a kegyelem megtapasztalásának, de mi soha nem lehetünk e jelek csalhatatlan tolmácsai. Mi marad hát? A tapasztalat. Egy angol misztikus mondta: Jézus akár ezerszer is megszülethetne kinn a jászolban, de semmit sem érne, ha legalább egyszer nem születik meg a szívedben. 
 
Írtam hát egy esszét, áldott karácsony gyanánt, hátha segíthetek abban, hogy valakiben megszülessen, ha még esetleg nem született volna meg. És abban a reményben is tettem ezt, hogy összeegyeztethető a Szent Írás, és a tapasztalat, hiszen a kettő egymás nélkül nem sokat használ, még akkor is, ha a szinuszgörbék világa kevesebb az emberi világoktól, emez utóbbi sokkal gazdagabb és változatosabb, hiszen a logikán és ésszerűségen kívül a sokszor nem ésszerű szeretet is helyet kaphat benne. Vajon Jézusnak lesz helye ebben a szinuszgörbés karácsonyban? 
 
 
 
http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2007/12/24/main.php?l=b24.htm
 

2012. december 21., péntek

Forduló

Ma van a téli napforduló, nekem ez a legszebb decemberi nap. Én egy csillagoktól vezérelt ember vagyok. Habár az asztrológiában nem hiszek (más fontosabb dolgokban sem). Azt szertem ha valamit olyan súlyos dolgok hitelesítenek mint amilyenek a csillagok, azaz, hogy ebben az esetben a Nap és a Föld együtt. Napforduló van, és elkezdenek hosszabbodni a napok, vagyis elindultunk a nyár felé. Ez biztos.

A karácsonyról mindig az a pp jut eszembe, amit pár éve küldött nekem valaki, vagyis nem valaki, hanem az egyik unokatestvérem. Egy vers ment a diákon, a háttérben meg John Lennon Happy Xmas dala forgott, és beleforgott a fejembe: Nos karácsony van, és Te mit tettél?

So this is Christmas
And what have you done

Sajnos erre a kérdésre már évek óta nem tudok jó választ adni. Számokba lehet önteni egy évet, megírtam x valamit, megettem egy tonna csokoládét, ennyit dolgoztam, annyit pihentem, ennyi könyvet olvastam... mindez értelmetlen. Nincs jó válaszom a feltett kérdésre.

Az újévet azért nem szeretem, mert nincs kiábrándítóbb, mint január elsején, álmosan bandukolni hazafelé. És általában nem szeretem a hemzsergést, és azt, hogy akkor mindenki boldog, boldognak kell lennie, vagy boldognak látszania éjfélkor. Mindig egy Abba száma jut eszembe. Gyerekkromban azt hittem, hogy a Happy New Year egy ünnepélyes szám, az énekes hölgy olyan "operásan" emelgeti a hangját... Aztán egy 10 éve megnéztem a szöveget, és ott bizony életünk hamujáról esik említés, és én is úgy érzem az élet egy lassú égés, oxidáció, hiába az antioxidánsok. Aztán ez a szám magával húz egy másikat, a 
The Winner Takes It All címűt, amely arra emlékeztet, hogy nem én vagyok a győztes. Mert a győztes mindent visz.

Szóval ezek az ünnepek nem jönnek be nekem. De az, hogy a napok elkezdenek hosszabbodni, az már valami. Elindultunk a nyár felé, és ez biztos. A napok hosszabbodnak, és jó tudni, hogy ez biztos. Jó tudni, hogy van valami, ami biztos.

2012. október 8., hétfő

A múlt elbeszélésének mátrixa – párbeszéd a múltról (Bence Erika: A múlt horizontja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011.)

A múltról egyvalamit lehet tudni biztosan, azt, hogy volt, és már nincs. Csak a hatásai léteznek a jelenben, és csak a nyomaiból rekonstruálható, de sohasem tökéletesen.
 
Mindig érdekelt, hogy vajon a történész segít-e felidézni azt, ami már nincs (a múlt rekonstruálása a források alapján), vagy a történet segít a történésznek megtalálni azt, amit éppen keres (a jelenben feltett, a történészben felmerülő kérdésekre megtalálandó válaszok a történelmi források alapján). Valószínű, hogy a két megközelítés a múlt két olyan aspektusát emeli ki, amelyek „dialektikus” viszonyban állnak egymással. Ez azonban még nem minden, hiszen történész nem mesélhet el úgy egy történetet, hogy abból kivonja saját személyiségét, ezért törekedjen bárki bármilyen tárgyszerűségre (objektivitás), az még mindig az ő személyes, az általa elképzelt tárgyszerűség lesz. Azonban még ez sem minden, közrejátszik az elmesélés milyensége, ami – akármit is gondolunk – bizonyos poétikai szabályoktól, hagyománytól is függhet. Nincs híres és jó történész jó történetalkotás és fantázia nélkül, hiszen a rekonstrukció is konstrukció, így lehet, hogy még a legnagyobbaknál is bizonyos mértékben a történet meséli a mesélőt, hogy aztán valahol valaki új forrásokat találjon, és pontosítsa a képet, esetenként megsemmisítő kritikát szórjon a történész elődre. A történelemmel kapcsolatos minden értelmes vita tehát a források igazságértékéről, valamint azok értelmezéséről és összekapcsolásáról (a módszerről) szól. Az eredmény azonban végül mégiscsak egy szöveg, amelyet többféleképpen lehet olvasni, és így vagy úgy értelmezni. Mindezért érdemes foglalkozni a meséléssel önmagáért is. Ráadásul a történelmi regényt írók sokszor olyan módszereket használtak/nak, amelyeket egykor maguk a történészek is használtak. A szerzők általában valós tényekből indulnak ki, sőt forrásmunkákat tanulmányoznak, és még az események sorrendje, a tényekről való vélekedések is érdeklik őket, nem egyszer történészeket olvasnak. Én úgy tapasztaltam, hogy még a lektűrök írói is ezt teszik. A történetalkotás tehát önmaga is érdekes, különösen azért mert egy-egy írói alkotás, vagy újabban film nagyobb hatással lehet a befogadóra, mint több ezer tudományos könyv és szakcikk a rengeteg számmal és felsorolással, ezért érdekes a múlt horizontja irodalmi és elméleti megközelítésből is.

A történelmi regénytől eleve az feltételezhető, hogy a történet segít az írónak, hogy olyasmit mondjon el, olyan képzetkonstrukciót alkosson meg, ami másként nehezen elmondható. Persze az író sokféleképpen kifejezheti, amit akar, nem kell történelmi regényt írnia. Románcot is írhat, ahol a hősei „pszichológiai archetípusok”, és esszét is (ezt a kettőt platonikus műfajnak tartja Poszler György), és sok mást is. Ellenben a történelmet a régi latinok az élet tanítómesterénak tekintették (és Lívius ezt annyira komolyan vette, hogy művének immár nem a történetírás, hanem a nevelés lett a fő célja, a nevelés szűrőjén szelektálta a megírandó tartalmakat). A magyar hagyomány elvárja az íróktól, költőktől, hogy lámpásként vagy tűzoszlopként mutassanak irányt a népnek, ezért van az, hogy minduntalan nevelői célzattal hozakodnak elő bizonyos témákkal, és írnak könyveket. Ám ugyanezért szerkesztenek a történészek tankönyveket és állítanak össze tanterveket, sokszor olyanok is, akik nem történészek. A zsidó hagyományban több rétegben és több formában jönnek elő a történetek, legyen szó valódi történésekről és fikcióról is. Másrészt meg a Távol-Keleten is nagy hagyománya van a történetmesélésnek, noha ők a nevelő szándékot direkt a történelem kiiktatásával valósítják meg, ezek a történetek kívül vannak, felette vannak a történelemnek. Ám a történelmi regény kérdése cseppet sem egyszerű. Azt hiszem, hogy iszonyú nagy az a tér, ami a hősi eposzok, Spiró György és Ken Follett (A Katedrális c. bestseller szerzője), Homérosz és Umberto Eco között feszül. Ráadásul ez a tér végtelen, hiszen az imaginárius tér mindent magában foglalhat, amit az ember el tud képzelni. A történelmi regény, olybá tűnik, egy végtelen séta a fikció és a valóság, pontosabban egy feltételezett valóság közötti ösvényen; prózai fikció, amely használja az egykori valóságot, valahogy kötődik hozzá. A történelmi regény a múltat, ill. valami múltszerű dolgot (hiszen vannak áltörténelmi regények is, és olyanok is, ahol a múlt csak díszletként jelenik meg, ahol a valós szereplők csupán epizódjellegűek) történetszerűen jelenít meg nyelvi struktúrák által, koherens logikai struktúrát is alkot, kijelentéseket tesz róla, és ez tárgyiasul művek formájában. Ha lenne kielégítően jó definíció a történelmi regényről, akkor ezt számba lehetne venni, de ilyen definíció nincs. A szerző ennek ellenére tesz próbát a 19. században íródott (történelmi) regényre fókuszálva, ám ezzel még így is óriási horizontot feszít ki önmagának, aminek átgondolása nagy intellektuális erőfeszítést igényelt. A könyvet olvasva azonban még az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történelmi regényekről való vélekedések szemrevételezése sem egyszerű (és ha már itt vagyunk, akkor erről is elmondhatnánk, hogy ez is egy meglehetősen tágas horizont). A térségünkben klasszikusnak számító Hegel és Lukács mellett egy sor magyarországi és nyugati esztéta, filozófus elképzeléseire reflektál a szerző, ettől rendkívül tömény a bevezető része és a könyv elején tárgyalt elméleti kérdések, amelyek az olvasót komoly kihívások elé állítják.

A szövegből érzékelhető, hogy szerző is küszködött a történelmi regény definiálásával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a történelmi regény definiálása nem befejezett dolog, és a különböző (irodalom)elméletek másként közelítenek a kérdéshez. Pedig jó lenne, ha lenne ilyen definíció, hiszen ebben az esetben végig lehetne gondolni, hogy a 19. (vagy éppen a 20.) század regénytermésében mennyi az ilyen regény, hogyan viszonyul a többihez. Az is érdekes lett volna, ha a lektűr felé húzódó határt is meg lehetne határozni, de sajnos ez a kérdés fel sem merült. Mindez sajnos azért is lehetetlen, hiszen a történelmi regényt illetően nincs általánosan elfogadott vélemény, sőt talán nem is létezhet elfogadható definíció erre. A szerző nem akart ötletszerűen „üzembe” állítani egy definíciószerű vélekedést. Annyit azonban megállapított, hogy a történelmi regény egy műfajokon átívelő fikciós próza, amelynek nem létezhet egységes olvasata, és amely számos formában íródhat meg. A műfaj „mint olyan konstrukció, amihez minden mű idomul”, nem elég tágas a történelmi regénynek, csak rugalmas műfajfelfogással érdemes kezelni. A történelmi témák felbukkanása az eposztól (ami isteni, heroikus, költői) való távolodás (Bahtyin megfigyelése és konstatációja) tendenciáját mutatja a műfajok sorában. A majdani történelmi regények forrásvidékén még ott van a mitikus monda, a saga és a mese is, de az idő múlásával a történelmi témák feldolgozása egyre kevésbé eposzi, hősi, egyre kevésbé átütő a hősi keresés. (A barokk eposz már nem igazi, csupán „ritmussá vált fikció”.) A történelmi regény az idő múlásával egyre intellektuálisabb lesz, amelyben számot vetnek a megjelenített korszakkal, és egyre több enciklopédikus ismeretet is feldolgoznak. Valamiben azonban a történelmi regény és az eposz rokon, ez pedig az, hogy a funkciója hasonló, hiszen valamilyen közösségi tudatot formál, sőt a történelmi regény a nemzeti önidentifikáció része is. A történelmi regényben, ill. a regényekben, amelyek a történelmet is érintik, egészen sok más műfajt érintő részek is vannak, politikai, filozófiai, tudományos fejtegetések, beszédek. Ezenfelül érdemes a befogadó szempontjából is értelmezni a történelmi regényt, hiszen az újabb értelmezések szerint a mű az olvasóban keletkezik – „a műnek nincs szubsztanciája az olvasó kreativitásán kívül. Tehát annyi alkotás, ahány olvasó” (Poszlert idézi, 24. o.).

A hosszas, ám nem felesleges elméleti fejtegetések után, olvasóbarátabb témákra váltott a szerző, és a történelmi regény világirodalmi bemutatásával folytatta okfejtését. Jócskán belebocsátkozott az iskolateremtő, a példaként szolgáló szerzők egyes regényeinek elemzésébe (Scott, Novalis). Ebben a részben minden lényeges regényt és paradigmát sorra vesz. A szerző mintegy félszáz regény tapasztalatát, nézőpontját szűrte bele mondandójába. A romantika kérdésének boncolgatása is érdekes, hiszen az a történetírást és a történelmi regényt is megtermékenyítette ez a fajta művészi és életfelfogás. Érdekes és egyben tanulságos is, ahogy a szerző kitér a nem nemzeti romantika kérdésére is. Ezt két olyan kérdés követi, amely a történész szempontjából is érdekes, és amiről nemcsak az író, hanem a történész is el szokott gondolkodni. Jelesül azon, hogy az a sors, ami egy történelmi alaknak adatott, és amelyet befutott, vajon szükségszerű-e, és hogy vajon a szereplő kreálja-e a történetet, vagy olyan társadalmi hatások érvényesülnek, amelyek nyomása alól az egyén nem bújhat ki. Mindez az egyén szabadságának a kérdését veti fel.

A másik érdekes téma a tanulság kérdésének kibontatása. Vajon egy emberi sors, egy történelmi élethelyzet szolgálhat-e tanulsággal. A mai történetírás ez ellen általában tiltakozni szokott, miközben kiemeli, hogy a történelem még példatár sem, még kevésbé a kegyes tanulságok tára. Azonban a történések értelmét firtatni mélyen emberi dolog, és egy történelmi regény esetében, azaz annak egyik típusa esetében ez felettébb kézenfekvő.

Terítékre kerülnek az olyasfajta regények, amelyekben olyan történetek zajlanak, amelyeknek csak történelmi kereteik vannak, sokszor kifinomult társadalomtörténeti háttérrel (az ún. társadalmi regény). Az ilyesfajta regényeknek van egy olyan típusa is, amely azáltal lett történelmi, hogy egy múltbéli jelent rögzít. Kérdés, hogy ezek mennyire tekinthetők történelmi regénynek. Ám még nagyobb kérdés, hogy ezek a regények mennyire, mennyiben tekinthetők rekonstrukciónak, és mennyire érdemes őket csupán poétikai szempontból vizsgálni… Hadd mondjam el itt, hogy a napokban užicei levéltárosok jártak Szabadkán, és a hosszas beszélgetés közben terítékre került az ott alakult katonai egység története, mire elmondta a kolléga, hogy nagyon hézagosan maradtak fenn a források, de ha a lényeget meg akarjuk tudni, olvassuk el az egyik résztvevő által írt regényt (Ljubomoir Simović: Užice sa vranama). Vajon lehetséges-e, hogy a források mellett, felett is hiteles legyen egy történet? A megállapítás – azt hiszem – az lehet, hogy a múlt horizontja menthetetlenül a fikcióba vész – vagy optimistább kicsengéssel mondva: jut. A források, még inkább az írásban rögzített múlt(ak) is interpretációk, és ez még inkább a kétely felé vihet bennünket. Optimistább módon fogalmazva ez azt jelenti, hogy annyi múlt van, ahány élmény. És valóban a múlt azáltal vált azzá, ami, hogy megélik azt. Az irodalomtudományban még oda is eljutnak, hogy kijelentsék: „A történelmi elbeszélés hitelessége és a történelmi tény között nincs semmilyen direkt kapcsolat” (10. o.). A történelemtudomány óvatosabb, és – per definitionem – csak a forrásokból indulhat ki, ezekből szürheti le a tényeket, hiszen „ebben a műfajban” csak tények alapján, komoly módszertani háttérrel, és forráskritikai hozzáállással lehet „mesélni”. A történelmi regényeknek viszont elég sok típusát beazonosítja a szerző (lehet művészregény, apoteózis, nevelődési regény, eposzregény, történelembölcseleti regény stb.). A magyar regényekben a végezt és vétek motívumai jelentősek.

A könyv végén a Kemény- és Jókai-regények újszerű, mai olvasatáról ír a szerző. Ezt megelőzően számba veszi Zrínyi eposzát mint a magyar történelmi regényíró egyik fő olvasmányát. Érdekes, hogy igen sok regény foglalkozik az erdélyi fejedelemséggel és az oszmán korral, úgy néz ki, hogy ebben a korszakban van elég drámai helyzet, amelyek Jókainak, Jósikának és Keménynek, de nemcsak nekik, jó poétikus alaphelyzeteket szolgáltat. Ezek lehetőséget nyújtanak egy „fikciós”, „utánképző” eljárásra, meseszövésre és beszédmódra, és a horizont kifeszítésére.

A történetírás „produktumai” sokban hasonlítanak a történelmi regényre. Hiszen szövegszerűek, valahonnan valahova jutnak el a történetekkel, és úgy kell megszerkeszteni őket, hogy érthetők legyenek. A felépítés alapelvei is sokban hasonlítanak. A döntő különbség talán az, hogy a történetíró igyekszik nagyon fegyelmezetten kezelni a forrásokat, vagyis a kitaláltság, a fikcionalitás milyensége a fő különbség. A történetírásban már elfogadott, hogy a múltnak több eltérő története lehetséges, hiszen a forrásokból többféle történet kiolvasható. A múlt attól válik történelemmé, hogy valaki átéli, és emlékszik rá, más pedig a maga szubjektivitását beleadva kutatja, így az elbeszélt történelem is állandóan történik, és – ahogyan egyesek fogalmaznak – nem volt, hanem lesz.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-10-04_A_mult_elbeszelesenek_matrixa_parbeszed_a_multrol.xhtml
És ez itt is megjelent:
http://tiszatajonline.hu/?p=15449 (Tiszatáj c. folyóirat)