Ám a gesztenye kényes, távoli földeken él meg, a Drina mentén, a horvátországi Primorje és Isztria határvidékén, és valahol Vas megyében terem, aztán már csak Itáliában, és még messzibb tájakon. Kényes a földre, amiből nő, nem hoz termést akárhol. A gesztenyeméz azért is kényes, mert nem nyílik ki mindenkinek, csak annak, aki szeretettel kóstolja. Valami olyan szeretet kell hozzá, hogy…. Ilyen… Aznap nutellás fánk volt ebédre, olyan fánk, amit csak az édesanyák tudnak sütni, én meg olyan vagyok, amilyenek csak az elkényeztetett gyerekek tudnak lenni, a fánk nélküli Nutellát ettem (a kakaólekvárt). Akkor hasított belém, hogy még van a tavalyi gesztenyemézből egy kevés. Gyorsan ittam, majd ismét ittam, hogy eltüntessem a nagyszerű emberi lelemény nyomait, hogy be tudjam fogadni az isteni leleményt, az Isten szelíd, talán nem is olyan szelíd leleményét, a gesztenyemézet.
2.
A mézek világában nemcsak királyok vannak, rendes, teljes társadalom az. Helyük van benne a csacsogó gyerekeknek, a kisiskolásoknak, a fruskáknak, az érett férfiaknak és asszonyoknak, és ezek mindenféle rétegének. Az öregeknek csak azért nem, mert a méz nem tud megöregedni. Ha cukrossá válik, gyorsan visszaalakítható vadonatúj formájába.
Az akácméz kacagás, hígan folyó patak, a hársméz pedig a kamaszlány, aki még azon hezitál, hogy kínálja-e a szerelmét. Vannak munkásmézek, a napraforgó és a repceméz, sőt ezek szinte a proletárdiktatúra mézei. A portékájukat eladni kívánó mézesek azt szokták mondani, hogy ezeknek különleges zamatuk van, de ez nem igaz. A napraforgóméz pont olyan, mint amikor az ember futószalag mellett dolgozik, fullasztó, dühítő, de hát a napraforgót is meg kell porozni, mégis a mézéből nyalakodni már problémás, sőt még azokat a dolgokat is elrontja, amiket édesíteni akarunk vele. Ráadásul a napraforgóméz komisz is, még a méhek sem használhatják, mert olyan gyorsan megcukrosodik, hogy nincs értelme meghagyni a sejtekben, ki kell pörgetni. A napraforgóméztől még az is jobb, amikor cukros vizet etetnek fel a méhekkel, és azt hiszem, egyszer ezt is ki kell próbálni, hiszen az nem hamis, amit a méhek hozzátesznek a cukros vízhez.
Aztán vannak olyan mézek, amelyeknek csak fedőnevük van. Én még soha életemben nem ettem kétszer egyforma réti és erdei mézet. Azt hiszem, nem lehet őket megismételni. Szerintem mindegyik pörgetésből el kéne tenni egy üveggel az örökkévalóságnak, mert két egyforma hely nincs, és két egyforma tavasz sincs. Két egyforma mező sincs, és két egyforma méhcsalád sincs. A réti mézek, ha azonos rétről, az év azonos szakából származnak, nagyjából egyformák. Nagyjából, és csak akkor. A réti mézek, az ún. vegyes virágmézek olyanok, mint a nők, meglepetéseket tartogatnak, van úgy, hogy fenségesek, van úgy, hogy kiábrándítóak, senki nem tud elmenni rajtuk.
A hegyi legelők mézei teljesen mások. Visszaköszön belőlük Nietzsche 6000 láb magasról, de még így is sokkal melegebb hangon. A méz a napot tartja magában, a nap melegét közvetíti, azt a melegséget, amit Nietzsche lenézett, de ami nélkül mégsem bírt. A méz a nap melegét fordítja le édességre, ízre, és a növény hozzáadja magát.
3.
Sokat gondolkodtam azon, hogy Isten miért nem fogadja azt az áldozatot, amiben méz van. Először arra tippeltem, hogy azért, mert a méhek mégsem számítanak olyan állatoknak, mint a melegvérűek, azaz a régi zsidó elképzelés alapján nem is állatok, hanem csak férgek. Aztán eszembe jutott, hogy az áldozatok legnagyobb részét a bűneink miatt kell Istennek fogadnia, és ahol nincs vér, ott nincs megbocsátás sem. Aztán eszembe jutott, hogy a méz ajándék. Nincs benne semmi bűn. Voltaképpen egy édenkerti maradék, hiszen a virág is jól jár, a méh is jól jár, és az ember is… Sőt az Isten is: hiszen szereti örülni látni az embert… Milyen dolog lenne visszaadni azt, amit így kapunk? És valóban a Kánaán mézzel is folyó volt. A méz ugyanúgy isteni, ahogy a szerelem. Teljesen érzéki, és mégis teljesen tiszta. A méz sokkal több, mint a nektár, a méh, a virágzás és a nap, sőt ezek összegénél is több. A teremtés egy tökéletesnek megmaradó morzsája. Valami, ami a lényeget és az esszenciát jeleníti meg.
Mézet enni annyi, mint kommunikációban lenni a valósággal, az örökkévalósággal és önmagunkkal.
Emlékszem egyszer – Artúr barátom mesélte –, hogy volt egy május, amikor rengeteget hordtak a méhek az akácosban, és ő meg az apja pedig pörgettek, „mint az állatok”, de sehogy sem tudták utolérni magukat (merthogy nem profi méhészek voltak, csak hétvégére jártak ki a kaptárokhoz). Aztán az egyik alkalommal, amikor Artúr kifáradt, leült elkezdte enni a lépes mézet. Az apja mondta neki, hogy óvatosan azzal a lépes mézzel, de Artúr rá sem bagózott, csak ette… Aztán egyszerre csak megakadt a falat a torkán. Hirtelen úgy érezte, fel akar robbanni a feje, aztán érezte, hogy felszökik a láza, és a szíve is elkezd eszeveszetten dobolni… A méz tiszteletet parancsol, nem szabad csak úgy enni…. Aztán vízzel locsolták, hogy lehűljön, és két napig olyan beteg volt, mintha napszúrást kapott volna. A méz a napot változtatja ízzé. És a nap is, és a méz is, és az íz is ajándék. A mézért érdemes élni, majdnem olyan fontos, mint a szeretet. Majdnem olyan édes, mint a szerelem. De a gesztenyeméz keserű is, hiszen a szerelem is keserű, ha már vége van, és a fénynek a sötétség is értelmet ad, és a napnak is a csillagok. A gesztenyemézben pedig benne van az egész élet. Az egész, nemcsak a jónak a kivonata. A gesztenyeméz az egész jó kivonata.
Artúr pedig nagyon jó barát volt, ő mondta nekem először, hogy egyek gesztenyemézet.
4.
A mézek minduntalan átkötésben vannak más falánkságokkal, a mézeskaláccsal, a teával. Van közöttük egy igazán különleges „nagy találkozás”. Ha rajtam állna, rendeletben szabályoznám, hogy hársteát csak hársmézzel lehessen inni. Mert így tökéletes. Olyan, mint amikor két szerelmes hosszú szünet után találkozik, de nem úgy, mint a Szenes Iván-számban (hogy a végén torz mosollyal búcsút intsenek), hanem úgy, hogy ismét összejönnek, és összefekszenek.
Az, ami tavasszal együtt volt a virágban, ismét találkozik a teában. Sokkal érettebben és kifinomultabban. Igaz, hogy a nektárból méz lett, és a virág már elszáradt, de ebben a formában is be tudják tölteni tökéletességüket. Örömöt tudnak szerezni, kifinomult örömet. Meg tudják idézni a júniust, a legszebb hónapot.
A találkozások nem mindig ilyen jók. Például egyszer vettem egy üveg gesztenyemézet, azonban mihelyt belenyaltam, tudtam, valami nincs rendben vele. Visszamentem a termelőhöz, és megkérdeztem, hogy mit adott el… Azt mondta, hogy a gesztenyeerdő közelében egy hársfaerdő is volt, és hogy a méheknek nem lehet parancsolni, merre szálljanak… Azt hiszem, jól átvágott engem, hiszen a magamfajta mézkóstolók eszén a méhészek olyan könnyen túljárnak, hogy az már fájdalmas… Azonban ha igaz is, a hársméz és a gesztenyeméz találkozása nem jó.
Én nem nagyon bírom a méz és a tej találkozását sem (Kánaán ide, Kánaán oda). Viszont a vajas-mézes kenyér, még inkább a kalács találkozása fenséges (olyannyira, hogy két n-nel kéne írni). Ráadásul a vaj és a kenyér elvisz magán mindenféle mézet. Igaz, én gesztenyemézet nem szoktam rátenni, mert olyant semmire sem rakok, az túlságosan jó ahhoz, hogy bármihez hozzáadjam. A virágméz és az erdei méz önálló életre kelnek vajas kenyéren, a vaj új ízeket emel ki, addig ismeretleneket.
A mézek közül az akácméz pályázhat az „univerzális” édesítő címére, szinte bármit érdemes vele édesíteni, az édesség melletti jellegzetes, de nem túl erős ízével mindent meg tud bolondítani. Ha egy kicsit belenyalunk, ismét gyerekké válunk, ugyanúgy, ahogy a hársméz a szenvedélyünket felszítja.
Aztán vannak ezek a hagyományos párosítások, a dió és a méz, és az alma és a méz (valamint – ugye – a fokhagyma és a méz). Valamint a mézes pálinka. Ezeket nem lehet eltéveszteni, bár érdemes azon elgondolkodni, hogy az alma savanyú legyen, ha mézzel esszük, és én már a mogyoró és méz párosítását is kipróbáltam, a nyers mogyoró és az erdei méz találkozása hallatlanul érdekes. Könnyen belátható, hogy ezek a kombinációk végtelenek, csupán egyvalamire kell odafigyelni, az ízre. Mindent ki kell próbálni! Aztán amikor valamit először csinálunk, lehunyni (olyan hosszan, hogy ezt a szót a legjobb lenne hosszú ú-val írni) a szemünket, hogy semmi se zavarjon bennünket, majd mindenekfelett odafigyelni az ízre. Ha jó az íz, új világot fedeztünk fel.
Van nekem egy majdnem orvos barátom, aki azt mondta a mézről, hogy az egész fel van fújva, és hogy az egész semmi több, mint felesleges szénhidrát, de meggyőzni és a méz ellen nem tudott még ő sem hangolni, sőt, ha a tudomány teljes erejével bizonygatná ezt, az sem tudna, hiszen az íz mindent érvet elsöpör.
5.
A másik nagy „átváltozómester” az erdei méz. Az erdei mézek birodalma hasonlatos a vörösborok birodalmához – és igen, a mézek filozófiájáról soha nem jutott volna eszembe írni, ha Hamvas nem írt volna a bor filozófiájáról. De amíg a bor kemény munka eredménye, addig a méz ajándék. (Jó, nem teljesen ingyen, mert pakolni kell a kaptárokat, és pörgetni, aztán meg sok macera van az eladásával.) Ám a bor úgy lesz, hogy izzasztóan kell kapálni, hegynek fel, és hegynek le, aztán okosan metszeni, aztán gyötrelmesen átfejtegetni az egyik hordóból a másikba a mustból borrá változó csodát, aminek bizony súlya és térfogata van, hogy közben csak az a szüreti öröm legyen, addig a méznél más a helyzet. Voltaképpen az ember a méh élősködője. Elvesz a méhtől, a méh testnedveivel kevert, aprólékosan összegyűjtött nektárt és virágport, miközben akkor is kihasználja, amikor megporoztatja vele a növényeit. A mézet úgy kapjuk, hogy semmit sem kell vele csinálnunk, készen van. Nem kell bele tartósítószer sem, eláll. Ha úgy döntünk, hogy valamit beleteszünk, és az önmagában nem hajlamos a gyors rothadásra, a mézben hosszan, sokkal hosszabban eláll. Azt hiszem Hérodotosz írta, hogy annak idején, amikor Leonidász király elesett a perzsákkal vívott egyenlőtlen küzdelemben, a testét mézbe rakták, hogy hazavihessék eltemetni, hogy a hulla bomlása ne induljon be olyan gyorsan. Mit mondjak? Kár volt a mézért.
Másrészt a méhész olyan, mint egy szent. Misztikus kapcsolat van a méhész és a méhek között. Az egyszerű ember megőrülne attól, hogy ezerszámra repülnek körülötte a méhek. A méhes pedig kitűnő helyszíne egy valódi (nyugati típusú) meditációnak. Az egyszerű ember nem tudja, hogy a méhek közé csak tisztán és lemosakodva szabad lépni, mert nem szeretik az izzadtság bűzét. A méhész öltözéke is olyan, mint a papé. A méhész a méhek papja. Aztán ott van az a sok trükk, ami legalább olyan fontos, mint az embereknek a szentírás, és ott vannak a titkos tanítások. Artúr mesélte nekem, hogy annak idején a romániai anyák voltak a legjobbak, utódaik sokat hordtak, de könnyen és gyakran csíptek, nem volt egyszerű őket berakni egy családba, kis pálinkával kellett eltüntetni a szagukat…
6.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan alakultak ki ezek a szociális rovarok, a hangyák, méhek és termeszek. A termeszek most nem is olyan érdekesek. Voltaképpen a méhek, a hangyák viszonylag közeli rokonai, önfeláldozóak, annyiból áll az életük, hogy ledolgozzák, miközben a királynőt szolgálják, aki történetesen az anyjuk (hacsak egy méhész be nem csapja őket). A méz az önfeláldozásuk eredménye az, amit mi elveszünk.
Valójában nem értem a rovarokat. Olyanok, mintha egy másik bolygóról jöttek volna, és nem értem a keringésüket, a légzésüket, az idegrendszerüket. De legfőképpen azt nem értem, hogy hogyan tudnak olyan kicsi gépek lenni, és hogy mitől olyan erősek. Merthogy irtó erősek, mindenki kipróbálhatja, hogy mekkorát tud nyomni a rágóival egy szarvasbogár, pedig azok a rágók a testhosszának legalább egyharmadát teszik ki. És nem tudom, hogy valaki kiszámolta-e, hogy egy kiló mézben mennyi repülés van. Nem tudom, hogy hogyan és mikor alakult ki a nővérek ama közössége, akik másokért dolgoznak. Azt hiszem, hogy az embereket nem lehetne ilyesmire rávenni. Vagyis a méhek valahol többek, mint mi. És a méz több, mint étek. A méhecske pedig több, mint rovar.
Emlékszem, édesapám monda gyerekkoromban, hogy a méhek és a fecskék nem megdöglenek, hanem maghalnak. Én meg, a kis darwinista, azt kérdeztem tőle, hogy miért különbek ezek a többi állatnál, mire ő azt mondta, hogy ez a dolog így van és kész. Én is ugyanezt mondtam a fiamnak. A méh(ecske) több, mint rovar. Ezenfelül a méhek tanítanak is bennünket, csak figyelni kell őket, és gondolkodni róluk.
7.
A gyümölcsfamézek csodálatosak, olyanok, mint a borok birodalmában a rosék, van bennük valami az erdei mézek sejtelmességéből, de réti mézek mesterkéletlenségéből is. Kiforratlanok, mint a hetyke, pitykés fiúk a (múlt) századelőről. Nem igazán komolyak, de szimpatikusak. A gyümölcsfamézek csúcsa az, amikor az ember megérzi belőlük a gyümölcsöt, ugyanúgy, mint ahogy egyes ritka boroknál kiérezni a szőlővirág illatát. Az abszolút csúcs talán a szőlőméz lenne, de ilyet még nem ettem soha, pedig milyen jót lehetne torkoskodni koccintgatás közben!
Valójában a méz és a torkosság egyívású, azaz ugyanannak a dolognak a két véglete. Mézre éhezni annyi, mint a kiolthatatlan vágyat érezni, mézet enni pedig annyi, mint tökéletesen kielégülni. A torkosság és a méz evése tökéletesen kioltják egymást, hogy valami teljesen új keletkezzen, az elnehezülés nélküli jóllakottság. Mint amikor az elektron és a pozitron találkozik, hogy fotonokká alakuljanak át. A természet még ismeri a kielégülés gyönyörét, az ember világa viszont a sóvárgásé. Erre még rá is játszik. Ha ittál kólát, igyál még egyet! Ha ettél ízesített gabonapelyhet, egyél még, vagy kérj még egy pohár kakaóporos tejet. A méz nem ilyen, fogyasztása kielégít. Az iparilag gyártott „élvezet”, ha engednénk neki, szolgákká tenne bennünket, mást sem csinálnánk egész nap, csak mondjuk, az almapudingot hajszolnánk. Ellenben, ha leülünk egy üveg mézzel, néhány kanál teljesen kielégít bennünket. Eltölt és feltölt. Mosolyogva és örömmel tesszük vissza a polcra, semmi kedvetlenség, túltelítettség érzése nem vesz rajtunk erőt, feltéve, ha nem vagyunk falánkak, mint Artúr barátom, de mentségére legyen mondva, a lépes mézből sokkal inkább be lehet zabálni. Azt hiszem, kevés nagyobb gyönyör képzelhető el, mint leülni a virágok közé, és illatfelhőben mézet enni. Teljesen normális ilyenkor túlzásba esni.
A mézek nehéztüzérsége, elit alakulata az erdei mézek. A lombhullató erdők mézei gazdagok, csapongóak, valamivel könnyebbek, mint a tűlevelűeké. A lombhullató erdők mézeiben még van valami az akácméz könnyedségéből, de a tűlevelű erdők sötétségéből is, talán a legsokoldalúbbak, de aki igazán komoly tudást szeretne a mézekről, nem hagyhatja ki a tűlevelű erdők mézeit, mély sötétségüket. Azonban ezek harmóniája már magában hordoz valami ételfelettiséget, kiérződik belőlük az erdő gyantás illata, ami már nem igazán ételszerű. A tűlevelű erdők mézei a legmélyebb pontjai a mézek birodalmának, de egyikük sem lehet annak a királya. A király a gesztenyeméz.
A gesztenyeméz és a tűlevelű erdők mézeinek a viszonya olyan egymáshoz, mint Zeusz és Hádész viszonya. Királyi birodalom az alvilág is, sőt ezek a mézek valóban nagyon sokat tudnak, de nincs meg bennük a teljesség. A gesztenyeméz keserűsége a legmélyebb, édessége pedig ettől a legmagasabb, és így a legszebb, amit egy méz egyáltalán elérhet.
Egy üveg, de akár egy kanál, sőt egy csepp gesztenyeméz is elég ahhoz, hogy mindent felidézzen. A mosolygós gyermekkort, a színeket, a sötétséget, a múltat, az elmúlt nyarat, és utalni tud az elmúló életre és az elmúló szerelemre is. Fel tudja idézni a gazdag tavaszt, a virágzást, amikor begyűjtötték a méhek, a meleg nyarat, és annak egyre súlyosodó őszbe változó melegét. Aztán a hideget, a hűvösbe forduló ködös novembert, amikor sütik a gesztenyét, és az egész telet, amikor a legjobb a gesztenyepüré. Így mutatja meg a teljes kört, a lét teljes körét, akár egyetlen csepp is. Egyetlen cseppje is többet ér ezer óra gondolkodásnál és filozofálgatásnál, az írásnál is többet ér, sőt talán az olvasásnál is. Mézet enni annyi, mint élni.
