Amikor elhagytál, a Killers című Queen-lemezől
Love of My Life-ot hallgattam. Újra és újra visszatettem a tűt a dal
elejére, és így ment ez egy hétig. Aztán megértettem, hogy a „love of my
life”, a halhatatlan szerelmem elhagyott. Hirtelen üres lettem. Nem
maradtak álmaim, és értelmét sem láttam semminek. Semmi lettem. Úgy
nézett ki, hogy szinte minden érzelmed megszűnt velem kapcsolatban. Nem
láttál már bennem semmit, ezért semmi lettem. Ezzel bezártál engem a
magány labirintusába, fonál nélkül, cél nélkül, Minótauroszként, akire már csak a büntetése vár.
A szerelem és az elutasítás lelkem ismeretlen zugaiba vitt. A valóság eltűnőben volt, csak piciny fénypontként vibrált a mélyből. Ebben a zuhanásban az egész világ távolivá vált. Évekig arra vágytam, hogy csak meglássalak, hogy csak megérintselek, hogy csak szólj hozzám, és hogy az enyém légy. Irdatlan messziségbe jutottam önmagamtól is, magamnak is idegen lettem. Valójában meg akartam halni, de nem a lábaid előtt (mint Heine), mert nem akartalak ezzel bántani. Ugyanakkor mégiscsak szerettem volna, ha tudsz rólam, ócska Werther utánzatról. Úgy éreztem, a szerelemből csak a halál szabadíthat ki, mert bennem a csalódás a szerelemet a halálhoz kapcsolta. Elveszteni a világot kevesebbnek tűnt, mint elveszteni Téged. Nem nyújtott vigaszt, hogy szeretve voltam, és hogy elvben boldogabb lehetek, mint azok, akik azt meg nem tapasztalták.
Az érzés nem nagyon akart múlni, vagyis múlt, múlt, de sehogy sem múlt el, pedig szerettem volna, hisz értelme már nem volt. Próbáltam megérteni, hogy az ott, akkor és veled nem mehetett, mert a világmindenséget kormányzó hatalmas erők, a szükség, a kényszer elkerülhetetlenül okozták, hogy utjaink szétváljanak, de valahogy ezt nem tudtam elfogadni. Emlékszem, egyszer azt álmodtam, hogy egy kisgyerekkel látlak, ahogy a Városháza sarkánál mégy el. Neked rövidre vágott hajad volt, olyan, mint amilyet néhány évvel azelőtt viseltél, hogy megismertelek, de nem fiatalabb voltál az álmomban, hanem idősebb. Szokásos depresszióim egyik mélypontján, az lett volna az öröm számomra, ha tudtam volna, hogy Te boldog vagy. De nem tudtam. Téged, a „holdarcú lányt” szinte soha nem láttalak boldognak, szemed zöldje ritkán mosolygott. Lehet, hogy csak azért, mert ritka találkozásaink alkalmával mindig Te vettél engem észre először, és ettől bizonyára elromlott a kedved, mire én is észrevettelek. És próbáltam elengedni magamtól az érzelmet, hogy múljon, és próbáltam minden másra gondolni, más nőkre, könyvekre, de az érzés csak nem múlt. És aztán arra gondoltam, hogy az örökkévalóság szempontjából jelentéktelen ez a szerelmi bánat, és maga a szerelem is az, hiszen én is jelentéktelen vagyok. Hiszen az Univerzum úgy 100 milliárd év múlva már csak kihűlő barna törpék és kóbor fotonok laza halmazának kaotikus mozgása lesz, de mégis úgy éreztem, hogy ha az én anyagomból keletkező foton a Te egyik fotonoddal találkozik, akkor az valami beteljesülés lehet. Arról a két hónapról, amíg ismertük egymást, alig tudnék beszélni, de érezni mindig érzem.
Nem fájt, cseppet sem, hogy utánam más ölelt, mert az már semmit sem változtatott azon, hogy számomra elérhetetlen maradtál, mint a Hold. És akkor találtam egy történetet, Apolló és Daphné mítoszát... Apolló beleszeret egy nimfába, üldözi, de mivel a szűz nimfa nem lehet az övé (Te is szűz voltál, és nem lettél az enyém, mint a legtöbb nő, aki érdekelt), ezért Héra babérfává változtatja, és Apolló a hajába tűzte a babérfa ágat... Azt hittem, hogy én is így hordozhatom ezt az élményt magamban... Blaszfémia, de elmondom, hogy olyasmihez tudnám hasonlítani akkori helyzetem, ahogy a katolikusok Jézus szívét képzelik el. És hiába van, hogy mások is jártak így, nem érdekelt, se nem vígasztalt. Szerencse, hogy nem ragadtam le teljesen ennél az érzelemnél, és hogy volt bennem annyi ráció, hogy valami másba is belefogjak attól függetlenül, hogy tudtam, már semmi nem lehet tökéletes, hiszen a tökéletes szerelem velem már megtörtént, csakhogy abból már semmi sem következhetett. Végül azt is elfogadtam, hogy az emléked nem múlhat el akármit is teszek.
Ezért múlik az a pillanat állandóan bennem... És lehet, hogy ez így van jól, és így kell lennie. Itt maradtál bennem, és velem együtt változol, a fátyolosodó hold-arcod egyre légiesebb és egyre eszményibb. Az emléked beleolvadt az égbe, a tejútba, a felhőkbe, a tó hullámaiba, belém. Rád gondolok, amikor meglátom Hattyú csillagképet a Denebbel a keleti égbolton, ha meg épp nem látszik, akkor meg azért jutsz eszembe. Szinte mindig velem vagy. Jelen vagy a szavaimban, a gondolataimban. Te jutsz eszembe, ha parkban járok, és akkor is, ha padot látok. A múltkor egy amerikai padról láttam egy képet a naplementében, és arról is Te jutottál eszembe…
Szerettem egy lányt. Valamikor. Egy lilagőzös kamasz fejében születő emlék él bennem, egy másik lilagőzös kamaszról. Egyszer néhány évvel a nagy szerelem után véletlenül sikerült veled beszélnem, és akkor azt mondtad, hogy arra emlékszel, hogy sokat veszekedtünk. Lehet, hogy nem ugyanarra a dologra emlékszünk. De mindegy is. Örülni szoktam, ha látlak, és örülök annak is, ha hallok felőled. Nem, nem akarok már tőled semmit! Csak az a nyár volt az igazi nyár, és az a lány akkor ott volt az igazi lány, és az a lány Te voltál. És ezt jó így kimondani, noha nincs értelme... De ez az, nincs értelme hallgatni se róla. Ha beszélek, akkor a mélabú improduktív mocsarába süllyedek, vagy az „azok a szép napok” giccsébe... Azaz nem is giccs az, hanem közhely. Mégis ez a közhely maga az életem, amelyben összegabalyítottad a legtisztább érzést és a legmélyebb fájdalmat. Ez a történet már nem csupán egy egykori románckezdemény története, hanem az a történet, amely részemmé lett. Ez a történet én vagyok, Daphnéval, aki Te voltál. Így talán sokkal inkább az enyém vagy. Tudom, hogy akkor önző alak voltam, aki mindent és rögtön akart. Tudom. És hiába ígérném, hogyha újra kezdeném, akkor ugyanazokat a hibákat nem követném el, mert elkövetném őket.
A bánatot nem haladtam túl, csak megtanultam hagyni, hogy velem éljen. Vereséget szenvedtem, javarészt a magam hibáiból, pedig az álmaimban sokkal szebb volt minden, mint ahogy azt a valóságban próbáltam megvalósítani. Sokkal szebbet akartam, de ez nem számít. El kellett fogadnom, hogy nem voltam elég jó, elég kedves, elég tapintatos, és hogy elhagytak emiatt. Az a szerelem és a bánat, amit felélesztettél bennem nagyobb volt nálam, és más út nem kínálkozott előttem, minthogy elviseljem.
Amikor elhagytál, bizonyos értelemben meghaltam, és Te is meghaltál bennem. Nem azért nem beszéltem veled, mert haragudtam rád, hanem azért, mert nem tudtam elviselni a fájdalmat, hogy úgy beszéljek veled, hogy már nem vagy az enyém. Büszke vagyok arra, hogy soha nem éreztem gyűlöletet irántad. Elképzelhető lett volna, hogy a keserűség gyűlöletté válik, de nem vált. Soha sem éreztem irántad semmilyen negatív érzelmet. Lehet, hogy ezért nem vált múlttá bennem az, ami elmúlt, de azért sem, mert a szívben másként folyik az idő: mindig visszatér.
Már régóta nem akarok tőled semmit. Már csak azt szeretném elmondani, hogy milyen jó az, hogy élsz és létezel, és hogy valamikor ismerhettelek. Számomra soha sem fogsz megöregedni, mindig csak az a szép, holdarcú, halhatatlan lány maradsz, akármi is történik. Arról tudom majd, hogy eljön a halál, ha már semmit nem érzek bele a képbe, ami bennem él rólad. Amikor azt álmodtam, hogy a Városházánál találkozom veled, akkor valóban azt kívántam, hogy boldog légy, akár nélkülem is. Számomra veled és a hiányoddal teljes a világ, ami végtelenül tökéletlen lenne e nélkül a hold-arc nélkül. És ettől az arctól megkaptam a szenvedést és a szerelmet is, és egyben megfizettem általa a rám eső részt az emberiség szenvedéseinek mértékében.
Augusztus volt, amikor azt mondtad, hogy menjek. És akkor augusztusban elillant a nyár a szívemből, és beköltözött oda az ősz mindörökre. De Te ne bánj semmit!
Tanulság nélkül való utóirat: Sokan azt hiszik, hogy az igaz szerelem mellett ki kell tartani, még akkor is, ha szomorú. Én is így gondoltam, sokáig, sokáig. Azonban elérkezett a pillanat, amikor választhattam, aközött, hogy az egykori tökéletesség és szépség igézetével magamba zárkózva maradok-e, vagy egy új irányba indulok. Elegem volt már a múltamból, amely konokul véste magát az agytekervényeimbe és az arcomba. Nem akartam, a „zordon szépség”, az elérhetetlen kedves oltárán feláldozni magam, nem akartam elbújni az elől, ami még várt rám (ezt a szerepet már úgyis eljátszották Kierkegaard, Juhász Gyula). Úgy éreztem, dolgom van még a világon, és az jobb, minthogy egy szerelem felett búsongjak. Megtudtam, hogy nem a múlt a fontos, és lehet vágyakozni az ismeretlen jövő iránt is. És mennyi élmény vár(t) még rám!!!
Miután elhagytál, megjártam az érzelmek, az élet katabázisát. Csoda, de valahogy túléltem, és akadt, akit szerethettem. Lett „nőm s borom”, gyermekeim születtek és szakmai sikereket értem el. Van címem és bankszámlám. Megfogható vagyok. Mindezeket beírhatom egy CV-be. És ettől elégedett is vagyok. Jó látni a testemből való új és tökéletesebb életeket, mint amilyen én vagyok, és jó érezni, hogy megalkotásukban nekem is részem van, jó hogy nem süllyedtem el. Azonban ugyanilyen jó rád is emlékezni.
A szerelem és az elutasítás lelkem ismeretlen zugaiba vitt. A valóság eltűnőben volt, csak piciny fénypontként vibrált a mélyből. Ebben a zuhanásban az egész világ távolivá vált. Évekig arra vágytam, hogy csak meglássalak, hogy csak megérintselek, hogy csak szólj hozzám, és hogy az enyém légy. Irdatlan messziségbe jutottam önmagamtól is, magamnak is idegen lettem. Valójában meg akartam halni, de nem a lábaid előtt (mint Heine), mert nem akartalak ezzel bántani. Ugyanakkor mégiscsak szerettem volna, ha tudsz rólam, ócska Werther utánzatról. Úgy éreztem, a szerelemből csak a halál szabadíthat ki, mert bennem a csalódás a szerelemet a halálhoz kapcsolta. Elveszteni a világot kevesebbnek tűnt, mint elveszteni Téged. Nem nyújtott vigaszt, hogy szeretve voltam, és hogy elvben boldogabb lehetek, mint azok, akik azt meg nem tapasztalták.
Az érzés nem nagyon akart múlni, vagyis múlt, múlt, de sehogy sem múlt el, pedig szerettem volna, hisz értelme már nem volt. Próbáltam megérteni, hogy az ott, akkor és veled nem mehetett, mert a világmindenséget kormányzó hatalmas erők, a szükség, a kényszer elkerülhetetlenül okozták, hogy utjaink szétváljanak, de valahogy ezt nem tudtam elfogadni. Emlékszem, egyszer azt álmodtam, hogy egy kisgyerekkel látlak, ahogy a Városháza sarkánál mégy el. Neked rövidre vágott hajad volt, olyan, mint amilyet néhány évvel azelőtt viseltél, hogy megismertelek, de nem fiatalabb voltál az álmomban, hanem idősebb. Szokásos depresszióim egyik mélypontján, az lett volna az öröm számomra, ha tudtam volna, hogy Te boldog vagy. De nem tudtam. Téged, a „holdarcú lányt” szinte soha nem láttalak boldognak, szemed zöldje ritkán mosolygott. Lehet, hogy csak azért, mert ritka találkozásaink alkalmával mindig Te vettél engem észre először, és ettől bizonyára elromlott a kedved, mire én is észrevettelek. És próbáltam elengedni magamtól az érzelmet, hogy múljon, és próbáltam minden másra gondolni, más nőkre, könyvekre, de az érzés csak nem múlt. És aztán arra gondoltam, hogy az örökkévalóság szempontjából jelentéktelen ez a szerelmi bánat, és maga a szerelem is az, hiszen én is jelentéktelen vagyok. Hiszen az Univerzum úgy 100 milliárd év múlva már csak kihűlő barna törpék és kóbor fotonok laza halmazának kaotikus mozgása lesz, de mégis úgy éreztem, hogy ha az én anyagomból keletkező foton a Te egyik fotonoddal találkozik, akkor az valami beteljesülés lehet. Arról a két hónapról, amíg ismertük egymást, alig tudnék beszélni, de érezni mindig érzem.
Nem fájt, cseppet sem, hogy utánam más ölelt, mert az már semmit sem változtatott azon, hogy számomra elérhetetlen maradtál, mint a Hold. És akkor találtam egy történetet, Apolló és Daphné mítoszát... Apolló beleszeret egy nimfába, üldözi, de mivel a szűz nimfa nem lehet az övé (Te is szűz voltál, és nem lettél az enyém, mint a legtöbb nő, aki érdekelt), ezért Héra babérfává változtatja, és Apolló a hajába tűzte a babérfa ágat... Azt hittem, hogy én is így hordozhatom ezt az élményt magamban... Blaszfémia, de elmondom, hogy olyasmihez tudnám hasonlítani akkori helyzetem, ahogy a katolikusok Jézus szívét képzelik el. És hiába van, hogy mások is jártak így, nem érdekelt, se nem vígasztalt. Szerencse, hogy nem ragadtam le teljesen ennél az érzelemnél, és hogy volt bennem annyi ráció, hogy valami másba is belefogjak attól függetlenül, hogy tudtam, már semmi nem lehet tökéletes, hiszen a tökéletes szerelem velem már megtörtént, csakhogy abból már semmi sem következhetett. Végül azt is elfogadtam, hogy az emléked nem múlhat el akármit is teszek.
Ezért múlik az a pillanat állandóan bennem... És lehet, hogy ez így van jól, és így kell lennie. Itt maradtál bennem, és velem együtt változol, a fátyolosodó hold-arcod egyre légiesebb és egyre eszményibb. Az emléked beleolvadt az égbe, a tejútba, a felhőkbe, a tó hullámaiba, belém. Rád gondolok, amikor meglátom Hattyú csillagképet a Denebbel a keleti égbolton, ha meg épp nem látszik, akkor meg azért jutsz eszembe. Szinte mindig velem vagy. Jelen vagy a szavaimban, a gondolataimban. Te jutsz eszembe, ha parkban járok, és akkor is, ha padot látok. A múltkor egy amerikai padról láttam egy képet a naplementében, és arról is Te jutottál eszembe…
Szerettem egy lányt. Valamikor. Egy lilagőzös kamasz fejében születő emlék él bennem, egy másik lilagőzös kamaszról. Egyszer néhány évvel a nagy szerelem után véletlenül sikerült veled beszélnem, és akkor azt mondtad, hogy arra emlékszel, hogy sokat veszekedtünk. Lehet, hogy nem ugyanarra a dologra emlékszünk. De mindegy is. Örülni szoktam, ha látlak, és örülök annak is, ha hallok felőled. Nem, nem akarok már tőled semmit! Csak az a nyár volt az igazi nyár, és az a lány akkor ott volt az igazi lány, és az a lány Te voltál. És ezt jó így kimondani, noha nincs értelme... De ez az, nincs értelme hallgatni se róla. Ha beszélek, akkor a mélabú improduktív mocsarába süllyedek, vagy az „azok a szép napok” giccsébe... Azaz nem is giccs az, hanem közhely. Mégis ez a közhely maga az életem, amelyben összegabalyítottad a legtisztább érzést és a legmélyebb fájdalmat. Ez a történet már nem csupán egy egykori románckezdemény története, hanem az a történet, amely részemmé lett. Ez a történet én vagyok, Daphnéval, aki Te voltál. Így talán sokkal inkább az enyém vagy. Tudom, hogy akkor önző alak voltam, aki mindent és rögtön akart. Tudom. És hiába ígérném, hogyha újra kezdeném, akkor ugyanazokat a hibákat nem követném el, mert elkövetném őket.
A bánatot nem haladtam túl, csak megtanultam hagyni, hogy velem éljen. Vereséget szenvedtem, javarészt a magam hibáiból, pedig az álmaimban sokkal szebb volt minden, mint ahogy azt a valóságban próbáltam megvalósítani. Sokkal szebbet akartam, de ez nem számít. El kellett fogadnom, hogy nem voltam elég jó, elég kedves, elég tapintatos, és hogy elhagytak emiatt. Az a szerelem és a bánat, amit felélesztettél bennem nagyobb volt nálam, és más út nem kínálkozott előttem, minthogy elviseljem.
Amikor elhagytál, bizonyos értelemben meghaltam, és Te is meghaltál bennem. Nem azért nem beszéltem veled, mert haragudtam rád, hanem azért, mert nem tudtam elviselni a fájdalmat, hogy úgy beszéljek veled, hogy már nem vagy az enyém. Büszke vagyok arra, hogy soha nem éreztem gyűlöletet irántad. Elképzelhető lett volna, hogy a keserűség gyűlöletté válik, de nem vált. Soha sem éreztem irántad semmilyen negatív érzelmet. Lehet, hogy ezért nem vált múlttá bennem az, ami elmúlt, de azért sem, mert a szívben másként folyik az idő: mindig visszatér.
Már régóta nem akarok tőled semmit. Már csak azt szeretném elmondani, hogy milyen jó az, hogy élsz és létezel, és hogy valamikor ismerhettelek. Számomra soha sem fogsz megöregedni, mindig csak az a szép, holdarcú, halhatatlan lány maradsz, akármi is történik. Arról tudom majd, hogy eljön a halál, ha már semmit nem érzek bele a képbe, ami bennem él rólad. Amikor azt álmodtam, hogy a Városházánál találkozom veled, akkor valóban azt kívántam, hogy boldog légy, akár nélkülem is. Számomra veled és a hiányoddal teljes a világ, ami végtelenül tökéletlen lenne e nélkül a hold-arc nélkül. És ettől az arctól megkaptam a szenvedést és a szerelmet is, és egyben megfizettem általa a rám eső részt az emberiség szenvedéseinek mértékében.
Augusztus volt, amikor azt mondtad, hogy menjek. És akkor augusztusban elillant a nyár a szívemből, és beköltözött oda az ősz mindörökre. De Te ne bánj semmit!
Tanulság nélkül való utóirat: Sokan azt hiszik, hogy az igaz szerelem mellett ki kell tartani, még akkor is, ha szomorú. Én is így gondoltam, sokáig, sokáig. Azonban elérkezett a pillanat, amikor választhattam, aközött, hogy az egykori tökéletesség és szépség igézetével magamba zárkózva maradok-e, vagy egy új irányba indulok. Elegem volt már a múltamból, amely konokul véste magát az agytekervényeimbe és az arcomba. Nem akartam, a „zordon szépség”, az elérhetetlen kedves oltárán feláldozni magam, nem akartam elbújni az elől, ami még várt rám (ezt a szerepet már úgyis eljátszották Kierkegaard, Juhász Gyula). Úgy éreztem, dolgom van még a világon, és az jobb, minthogy egy szerelem felett búsongjak. Megtudtam, hogy nem a múlt a fontos, és lehet vágyakozni az ismeretlen jövő iránt is. És mennyi élmény vár(t) még rám!!!
Miután elhagytál, megjártam az érzelmek, az élet katabázisát. Csoda, de valahogy túléltem, és akadt, akit szerethettem. Lett „nőm s borom”, gyermekeim születtek és szakmai sikereket értem el. Van címem és bankszámlám. Megfogható vagyok. Mindezeket beírhatom egy CV-be. És ettől elégedett is vagyok. Jó látni a testemből való új és tökéletesebb életeket, mint amilyen én vagyok, és jó érezni, hogy megalkotásukban nekem is részem van, jó hogy nem süllyedtem el. Azonban ugyanilyen jó rád is emlékezni.
http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-09-11_Egy_jocskan_megkesett_level_a_halhatatlan_kedveshez.xhtml
