Ma van az év leghosszabb napja (tudom, tudom, mindenki azt tanulta, hogy 21-én van, de nem. És erről most nem kell "csillagászatórát tartani", csak hidd el).
Bizonyos szempontból ez a nap a legszomorúbb is. Olyan ez mint amikor a hegymászó a csúcsra ér, élvezi egy pillanatig, talán sokáig is, de vissza kell indulnia. A csúcsoknak ez az átka, nincs feljebb.
Az év leghosszabb napja egyben a végesség, és a végtelenség találkozási pontja. A teljesség pilanata amely a veszteségekre, az alámerülésre, a csökkenésre, az elmúlásra mutat. Ugyan úgy, ahogy a végtelenségre is, és arra, hogy nem érhetjük el, és ettől még szomorúbb. Az év leghosszabb napja tehát valahol az év egyik legszomorúbb napja is. Élvezhetjük a pillanat nagyszerűségét, de a pillanat elmúlása már egy tökéletlenebb pillanat felé mutat.
Ilyenkor már nem dalolnak annyira a madarak, és nem virágoznak annyira a növények. A természet is készül az elkerülhetetlenre. Ki kell használni a pillanatot, tartalékokat kell képezni azokra a napokra amelyeket nem szeretünk, és ezért, én már ezt a napot sem szeretem igazán, ettől már ez a nap sem olyan igazi.
Egyetlen egy kibúvó van. Nem kapaszkodhatunk, a csillagokba, nem reménykedhetünk, hogy a naptár majd mást mutat... ezek irtózatos erők, mégis van, amire szinte egyáltalán nem hat... Egyetlen kibúvó van, a bölcsesség summája, a lét értelmére vonatkozó kérdés kikacagása... az amiről mindenki beszél, és amit alig néha művelünk, hogy fügét mutatunk a fizikának, a kényszereknek, és az egész világnak, az által, hogy "csak" szeretjük azt, aki velünk van. Mindegy milyen hosszú a nap.
