Egyszer
volt, hol nem volt, nagyon régen, élt egy bölcs király, aki büszkén trónolt
szép palotájában, rózsakert-birodalmának közepén.
Abban lelte
örömét, hogy gyöngyöket gyűjtögetett, kereste a legszebbet és a legigazabbat.
Ha hírét vette, hogy valahol találtak egy gyöngyöt, elküldte fullajtárjait,
hogy megszerezzék neki, és amikor megkapta, szívből, gyermeki örömmel örült
nekik, nagy gonddal babusgatta őket, szépen, rendesen elrakta őket. Néhanapján
elővette, nézegette a gyöngyöket, hogy újból tudjon örülni.
A király már
rég elfelejtette, hogy mi is az öröm, csak a gyöngyei maradtak. Már arra sem
emlékezett, ahogy hajdanán a rózsatöveket gondozta, és arra sem, ahogy a nyíló
virágoknak is ugyanúgy örült. Már azt a tanítást is elfelejtette, amit még
gyermekkorában mondtak neki. A rózsakert-birodalom falai ugyanis vékonyak
voltak, és csak melegséggel lehetett azokat fenntartani. A birodalom, a
kormányzás terhei miatt vonásai megkeményedtek, mert az udvaron kívüli világból
bajok hírei érkeztek. Hazugságok nyilai, az érdektelenség sötét felhői falták a
kék eget, süvöltő szelek harsogták túl a szeretet halk suttogását, betegség,
szegénység mardosták kívülről a vékony falakat. Ezért súlyos rendeleteket adott
ki. Úgy gondolta, hogy a birodalom csak szilárd szabályok alapján tartható
fenn, de ettől ő is rideg lett. Bölcsességéből elillant a melegség, azaz csak a
szíve mélyére költözött, és azt senki sem érezhette. Elfelejtette a legnagyobb
bölcsességet, hogy enélkül többé nem nyílnak ki a rózsák a kertjében, és többé
nem tudnak annak örülni a gyerekek, amilyen ő is volt nagyon régen. Azt pedig
szintén elfelejtette, hogy amikor elvirágzik az utolsó rózsa, akkor elillan az
utolsó öröm is, akkor végleg elfogy a melegség is, és nem marad semmi, hogy a
birodalom falait tartsa, és azt sem tudta, hogy akkor összeomlik az udvara, a
palotája, szétgurulnak gyöngyei, és kiveti magából a birodalma.
Nem tudta, hogy
miért tűnnek el a színek az országából, hogy miért nézik mindannyian olyan
messziről. Ettől a király még inkább magányos lett, és még inkább gondolkodóba
esett, még szigorúbb törvényeket hozott, és még inkább gyöngyeivel próbálta
boldogítani magát, és azok mutogatásával másokat, de azokat nem érdekelték a
gyöngyei. Szerintük a rózsatövek gondozása, a szőlő metszése a gyümölcsök
babusgatása volt az igazán fontos, nem a gyöngyök. Nem tudták, hogy a királynak
mással is küzdenie kell. Mert minden országot és
minden királyt is megtámadhat az önzés, a
kishitűség és a harag hidege, mert minden
birodalmat meg tudnak szorongatni az ínség, a szegénység és a kilátástalanság
katonái. Nem tudták, hogy az udvar, amelyben élnek, csak egy vékony fallal van
elválasztva a vad és buja erdőtől, ahol egyaránt megterem a csalán és a
tövisbokor, és ahol a rózsák csak nagyon- nagyon ritkák.
Aztán
elvirágzott a király kertjében az utolsó rózsa is, és ekkor megpattant a fal,
összeomlott a palota, szétgurultak a gyöngyök, és a királyt elragadta a
szeszélyes szél, amely szétrombolta a rózsakert-birodalmat.
A nagy vihar a
tövisbokrok közé dobta őt, ahol sírt, sírdogált, de közben ismét gyermekké
vált. Az óta mindennap az erdőket és a mezőket járja, hogy könnyeivel öntözze,
és szívének melegségével érintse a rózsabimbókat, hogy azok virággá nyíljanak.
Azóta nem múlhat el tavasz és nyár úgy, hogy valahol ki ne nyíljon egy rózsa.
http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-12-29_A_rozsavirag-nyitogato.xhtml
