Korunk a propaganda kora. A médiában nincs érvelés, csak szimbólumok. És a szimbólumok nem az értelmet szólítják meg, hanem bennünk a gyereket, a hímet, ill. nőstényt, a szorongót és a hatalomra éhes embert stb... Az írás szerepe önálló jelenségként csökken, ma már többnyire csak úgy van jelen a hírközegekben, köztereken, egyszóval a mindennapi életben mint a vizuális jelenségek kiegészítője. Amennyiben a számok tükrében szemléljük a helyzetet (hogy hányan olvasnak könyvet, hányan újságot, hányan funkcionális analfabéták), akkor nem is túl nagy a jelentősége annak, hogy van-e becsülete a leírott szónak, mert maga az írás már nem túl jelentős, aztán meg itt van a számítógépes írásbeliség kérdése, amely egyesek szerint szinte fontosabb az írásnál. Persze, nem kell ezt a szemléletet mindenáron magunkévá tenni.
Az írás becsületéről beszélve először az írás szentségéről kell beszélnünk. Jellemző, hogy a tibeti kolostorokban nem adják oda a kutatónak az egész írásművet (pontosabban egyszerre csak egy tekercset adnak oda), de a Széchényi Könyvtárban sem adnak oda bárkinek bármit. Mert hátha olyasvalami van abban az írásban, aminek az eltűnése végzetes lenne, ha az olvasó inkorrektnek bizonyulna. Jellemző, hogy a masszoréta írnokok kezet mostak, mielőtt le kellett írniuk a Kimondhatatlan nevét, és ha egyszer tévedtek, az egész tekercset elégették, kollégáik (a középkori szerzetesek) hasonló gonddal másolták a vulgatát, noha inkább mással foglalkoztak, hogy a valdensek mindent kockáztassanak egy-egy nép nyelvén írott Bibliáért. Az egyiptomi írás papi írás volt, és görögül hieroglif írásnak (hieroglüphikon grammata) nevezték. Nos, a hieroglüphikos jelentése: szent vésetek (pontosabban a szó egyik fordítása ez lehet). A papiruszra írást is hieratikusnak nevezték, amelyben szintén benne van a hierosz, a szent szó. A kínaiaknál pedig a mandarinok évezredekig őrizték és másnak nem adták át az írástudás kiváltságát. Az írás a megörökítés eszköze volt, a transzcendencia kapuja, és ezt jól tudták.
Az írás hőskorában azonban teljesen evilági haszna is volt az írásnak, arra szolgált, hogy megőrizzen olyan adatokat, amiket különben nehéz lenne fejben tartani (az első írott emlékek többsége felsorolás). A phüloszi agyagtáblácskákon ilyenek vannak, hogy: két köcsög olívaolaj, öt köcsög búza, négy köcsög méz stb, vagy hogy Alexandrosz ennyit adott át adójából stb. De a múlt eseményeinek sűrítésére, tárolására is szolgált az írás. Menész sorra szedte az egyiptomi uralkodókat jóval uralkodásuk után, hogy ne vesszen el nevük. Az írás profán hagyaték szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a szent hagyomány átadásában. Az írás hatalmat jelentett a való világ és a sejtett "abszolút világ", a plátói tiszta ideák világa felett is. Sokan így gondolták, és ha nincs is igazuk, az írott szó akkor is utat mutat afelé. Ha ma komolyan belegondolunk, akkor ez a tisztelet jogos volt, hiszen az írás mutatta meg a már nem élők akaratát, általa volt megtudható a már nem élők üzenete, és általa üzenhettek a még nem élőknek. Egy perzsa mondás szerint: ha azt akarod, hogy életed megmaradjon, ültess fát, ha azt akarod, hogy neved megmaradjon, nemzzél fiút, ha azt akarod, hogy gondolataid megmaradjanak, írj könyvet.
Írás nincs emlékezet nélkül, történelem nincs írás nélkül. A világi iratok, a leltárok, sőt a szent iratok sem csak abban segítenek az embernek, hogy megjegyezzen dolgokat, hanem a leírás mintegy hitelesítés is volt, azon dolgok fontosságának hitelesítése, amelyeket érdemesnek tartottak leírni (habár ide nem is ez a profán ige illik, inkább így kellene mondani: a leírás aktusára). Így történt, hogy a könyvek lettek az a tér, ahol az emberi tudás felhalmozódott. Hatalmas könyvtárak jöttek létre, és egy-egy arisztokrata vagy főnemes vállalkozott arra, hogy könyvtárában összegyűjt mindent, amit abban a történelmi pillanatban az emberiség tud, legalábbis így hitték. Mivel kezdetben a kópiák kérdése nehezen volt megoldható, a könyv továbbra is mintegy szentség létezett. Az olvasni tudás és a könyvek birtoklása exkluzív volt, kevesek kiváltsága, akár az olvasni tudás. Annak ellenére, hogy az írott szó nagy becsben állt, hatása mégis elenyésző volt. Mégis ez a hatás abban a pontban fejtette ki a hatását, ahol nagy dolgok indultak el. Azok, akik a könyvek és az olvasás birtokában voltak, élvezhették azt a hatalmat, és azt a megbecsülést, amely az írott szóból sugárzott rájuk, és azt a hasznot, amelyet a nagy dolgok beindulása okozott (pl. a Tengerész Henrik portugál herceg ténykedése bizonyos szempontból adatok összegzése volt, ami arra volt jó, hogy Afrika partjai mentén távolabbra lehessen jutni). Az európai mentalitás alakításának egyik kulcseleme a haszon. Ez kezdetben olyasmiben nyilvánult meg, mint a gyógynövények, vagy a tengeri utak mikéntjének összegzése, hogy ma a reklámokig terjedjen. A kópiák korszakának kezdetén a könyvek etalonként szolgáltak, megmutatták sarkcsillagként az utat az esetlegességek tengere felett küszködő olvasónak. Igaz, hogy ez a mutató halvány, és hogy vannak fényesebb csillagok, amelyek után lehet hajókázni, a vágyak, a remények csillagai, de csak ez a halovány pont (és a valóságban is a Polaris egy halovány csillag) az, ami utat mutat, és amire építeni lehet. Ezért még ma is, ha valaki komoly reklámozónak akar látszani, akkor még mindig írásban közli mondandóját, más kérdés, mennyire hiteles a mondandója. De még mielőtt ezt a vonalat (a haszonelvűségét) folytatnánk az írott szó becsületének, egy másik megnyilvánulását kell megvilágítanunk.
Az írás máshol harc is volt, hogy életük bizonyos korszakában a mindenre elszánt emberek, mint Wycliff, Bálint és Tamás, Luther az életüket kockáztatták miatta. Ez volt a csúcs, ameddig az írott szó becsülete eljutott, amelyben utoljára megnyilvánult az írott szó szentsége; az, hogy valamiben emberek feletti, az életen felüli jelentősége van.
A kópiák olcsóbb előállítása kétféle folyamatot indított el. Egyrészt a tudás kevésbé lett exkluzív, másrészt pedig, hogy egyre több olyan dolgot írtak le, amely egyébként nem érte volna el azt a színvonalat, hogy leírasson. A tudás puhulni kezdett, a stílus lazább lett. Korunk a kópiák kora lett. Mára a tudás kópiái és a "rizsa, rizsa, rizsa" (a talmi dolgok) kópiái is elözönlöttek bennünket. A kópiák terjedése odáig vezetett, hogy ma már nem tudjuk, hogy mi az, ami érdekes, fontos, aminek becsülete van. Elolvashatjuk, hogy Napóleonnal valóban arzén végzett, elolvashatjuk, hogy egy Jupiter méretű bolygót találtak egy kb. ugyanakkora csillag körül keringve, mint amilyen a mi Napunk, vagy azt, hogy agyunk rejtett zugában vannak őssejtek, amelyek pótolhatnak egyes elhalt idegsejteket; mindennek viszont csak akkor van értelme, ha tudjuk, hogy hol olvastuk, és hogy ki és hogyan állapította meg azt, amit leírt (elírt?), ez persze újabb olvasást, utánajárást jelent. Aztán Werner Pieper mindent megírt arról a bizonyos dologról a Kakadémia c. könyvében, megtudhatjuk, hogy megjelent Lawrence Norfolk harmadik regényének is a magyar fordítása. A 20. század szociológusainak pedig az lett/volt a szenvedélye, hogy teljes fogalomrendszert és sajátos nyelvet hoznak létre; hogy ennek mennyi értelme van, nos, nem tudom megítélni, mert nincs rá még egy életem, hogy ezt a kérdést vizsgálgassam. Mindezek a dolgok akkor nyerik el értelmüket, ha kontextusba helyezzük őket, nem elég immár csak olvasgatni. Az érdekesség hajszolása a külsőségek felé visz el bennünket, a fontos dolgokról pedig általában kiderül, hogy csak fontosnak állítják be őket. Annyiszor becsaptak már bennünket a külsőségekkel, hogy ettől teljesen bizonytalanok lehetünk. Ma már feltehető a kérdés: Felelőtlenség-e az, hogy annyi mindent leírunk, leírnak, kinyomtatnak, honlapokra felteszik? Vajon tudható-e, hogy mindebből mi az igaz? És ki fogja elolvasni azokat a kilométernyi élére állított papírokat, amik a levéltárakban összegyűlnek (és vélhetően pont azok a dolgok hiányoznak, amelyek a leginkább érdekelnének bennünket). Írott szó az is, amit a Jehova tanúi osztogatnak az utcasarkon, írott szó az is, amin a tudományos akadémia jele van, írott szó az újság, az internetes honlapok. A nyomtatás nagyjából ötszáz évében papírtengerek, sőt papíróceánok jöttek létre, amelyben egyaránt elsüllyed, és felszínre kerülhet bármi, de vajon mi az ezek közül, aminek becsülete is van.
Az írás azonban rendkívüli elterjedése és változatai ellenére egy valamiben nagyon konzervatív, a leírott szó értelmét meglehetősen nehéz kibontani. Olvasni bizony munka, szellemi munka. Olvasni nehéz, mert igénybe veszi az intellektus egészét. De ez azt is jelenti, hogy amikor valamit leírnak, nem kerülhetik el azt sem, hogy valamilyen formában az értelmünket szólítsák meg, még akkor is, ha nem akarják, hiszen értelemre van, szükséges az írás értelmének kibontásához. (Mellesleg nem a reklámok írott részével szólítják meg az értelmen kívüli személyiségünket, hanem ellenkezőleg: annyit mondanak el írásban, amennyi információ szükséges, hogy majd a tudattalanunkban keltett érzések miatt be tudjuk azonosítani a terméket.) Az olvasás nem természetes eleme az emberi lénynek, de mégis az olvasástól igazán ember az ember. Másként fogalmazva: az emberi kultúra, pontosabban a magasabb kultúra ott kezdődik, ahol az olvasás kezdődik. A könyv, az írott szó, megváltoztatja/megváltoztathatja elképzelésünket a világról, megváltoztatja érzéseinket, intellektusunkat, beszédünket. Az olvasás a hivés és a hinni akarás, amely feltételezi a leírt szó szentségét vagy legalább igazát, hiszen a leírás aktusa megváltoztatja a szavakat. Elteszi őket a jövőnek, elmondhat az így leírott szöveg valami fontosat azoknak, akik még nem is élnek. Transzcendens dimenziót kapnak így az iratok. De nem ilyen egyszerű a dolog, csak szeretnénk, ha ilyen lenne, hiszen évezredekig ilyen volt. Hitler Mein Kampfjának is volt egy bőrkötéses, acélrudak közé szorított példánya, és már nagyban készült a Zweites Buch, amikor kiderült, hogy mégsem éri meg majd a kiadást. Szervilis emberek lejegyezték a Führer minden szavát azokon a beszélgetéseken, amelyeket kötetlenül (kötetlenül?) folytatott valamelyik bunkerében, amelyek nevének előtagja a legritkábban nem a Wolf (farkas) volt. Mindezt, de főleg az acélrudas könyvet a késői jövőben kívántak kinyitni, ezer év elteltével, a Nyilaskeresztes párt programja bizarr kifejezéseivel telítődött (pl. vérszilárdság, vagy pl. Keltzl kifejezése a "tiszta vérbe kitenyésztettség"). Nemcsak az írott szót alázta meg, hanem a magyar, sőt általában véve a nyelvet is megalázta. Persze, nem ez az egyedüli ilyen iromány, de nekünk azért illik tudni róla. Sőt: sokszor még addig sem kell eljutnunk, hogy elkezdjünk olvasni, emlékszünk, mit jelentett az, amikor az 1990-es évek elején hirtelen mindent cirill betűvel kezdtek el írni, száműzve a latin betűket a hivatalokból, hogy aztán a fináléban eljussunk odáig, hogy a szív is a bal oldalon dobog. Az írott szó becsülete törölhetetlen foltokat szerzett. Az efféle információk könnyen cinikussá tehetik az embert. De nem csak ezek. Elég belelapozni azokba a sajtótermékekbe, amelyeket ellenérdekelt felek adnak ki, hogy a hitel, a becsület kérdése végleg a homályba szoruljon, relativizálódjék, és elég csak egy reklámot, egy írott reklámot is megnézni, amelyben a sorok között azt ígérik nekünk, hogy minden búbánatunk, problémánk megoldódik, csak azt a bizonyos terméket vásároljuk meg. Valóban, a reklám nincs összefüggésben azzal, amit mi az írás becsületének nevezünk. Az írás túlfejlődött azon, hogy kontrollálni lehessen, nem tehetik meg azt a diktatúrák, de a demokráciák sem. Ebből pedig az következik, hogy az írás, ugyanúgy mint a világ egyéb jelenségei, összetett, jelen van benne az abszolút hülyeséget, gonoszságot megközelítő tartalom ugyanúgy, mint a becsülendő, életet mentő, tanító tartalmak, mindez azonban a közömbös tartalmak közé van behajítva rendszertelen és sokszor érthetetlen módon: ez a papíróceán. Aligha lehet az írott szó becsületével kapcsolatban valami általános következtetésre jutni, azaz ez lehet az az általános következtetés.
Hadd beszéljünk azonban még két dologról, a kontroll és a rendszer kérdéséről. Minden eddig felvázolt és minden eddig meg sem említett tényező ellenére a kontroll lehetősége megvan az olvasónál, hiszen az a körülmény, hogy csak akkor hozzáférhető az írás által kifejezett tartalom, ha értelmünket működtetjük, egyben azt is jelenti, hogy ugyanazzal az erőfeszítéssel, amit olvasunk, egyben értékeljük is az információt (végig vitathatjuk a könyvek állításait, tartalmát, úgy, hogy közben nem vágnak a szavunkba). Az összes információszerzés közül az olvasás hagy a legtöbb teret a mérlegelésre. Így olvasáskor, pontosabban a szöveg és nem a szlogen olvasásakor módunk van elgondolkodni a leírt szó igazságán, és ez azt is jelenti, hogy mindenki megválaszthatja, hogy mit vesz a kezébe, és ha már valamit elkezd olvasni, az is tőle függ, hogy félbehagyja-e. És itt nem érdektelen ismét felvenni azt a fonalat, amelyet a haszonelvűségről ejtettünk el. A ma létező euro-amerikai felfogás lényegében véve a közgazdaság, pontosabban az ún. manchesteri kapitalizmus társadalomra alkalmazása. Így az írott szó nagyobbik fele azért jön létre, hogy valami módon hasznot hozzon annak, aki vette a pénzét, fáradtságát,hogy kinyomtassa. Ezt ugyebár nem nehéz belátni, nem is titok, hogy az újságokat már a magyarságnyi nagyságrendű népeknél is a bennük talált reklámok, kicsit pejoratívabban kifejezve: agitációs irományok tartják el. Ezek esetében az csak annyiban van az írott szó becsületének értelme, amennyiben az segít a termék eladásában. Vagyis az olvasó szempontjából semennyire. Ebből a kátyúból, ha úgy tetszik, nincs kiút, hiszen aki abbahagyja a mindenféle inger (az írott szó) produkcióját, az lemarad és eltűnik. Ebben a helyzetben viszont az merül fel, hogy képes-e az ember elviselni azt az ingertámadást, amelyet nap mint nap átél, és ha nem.... És itt kell elgondolkodunk a rendszer kérdésében. Tudjuk, hogy Kelet-Európában rendszerek voltak, és hogy ezek gyakran terhelték a gondolkodókat, tudjuk, hogy az embereket arra kényszerítették, hogy rendszerben gondolkodjanak, és hogy ez fárasztó, unalmas, megalázó volt. Mégis szükség van valamire, ha nem is rendszerre, akkor valamilyen rendező elvre, hogy biztosabban járhassunk a világban, így az írott szó világában is. Azt tapasztalom, hogy a reklámtúltengéses, városokban élő ismerőseim teljesen immunisakká váltak, a harsányság számukra szürkeség már, és alapvetően azok a dolgok irányítják őket, amiket magukkal hoztak valahonnan. Igen, a szüntelenül sorjázó kép- és hangingerek közepette egy nyugalmas, biztos pontként maradt meg a könyv, az írott szó. Azt is mondhatnánk: az olvasás folyamata önmagában hordozza a tolerancia és a néhány, első pillanatra furcsának tűnő, de mégiscsak alapvető jellegzetességét a demokráciának. Az írott szó, szövegek közül választani lehet, sőt a holt betű, a könyv nevű tárgy elviseli azt, ha nem foglalkozunk vele tovább. Ez ma rendkívül fontossá teszi/tenné az olvasást, hiszen többnyire úgy zúdul a nyakunkba az információ (és úgy pereg le rólunk, mint az a bizonyos borsó), hogy annak mennyisége nem tőlünk függ. Az írott szó hitelének felmérésekor szempont lehet az, hogy furcsa tekintetű emberek próbálják-e a nyakunkra sózni, az akadémia kiadványai között megnézhetjük az évszámot, és ha tudjuk, hogy az egyik országban az ötvenes években, a másikban a nyolcvanas, kilencvenes években még a tudományos érvelésnek is ideológiai kalodában kellett feltalálnia magát (ha művelője egyáltalán akarta), akkor úgy olvasunk, hogy jobban odafigyelünk, hogy résen vagyunk. Megnézhetjük a szerző nevét, az újság címét stb. Aztán, ha nagyon úgy akarjuk, bekapcsolhatjuk a számítógépünket, és a szerzővel vitatkozhatunk a billentyűket nyomogatva (hagyományosan mondva: tollat ragadunk). A kérés lényege tehát a mérce, a szempont (gondolati rendszer?), amelyet valahol megszerzünk életünk folyamán. És mivel az írott szó teljes káosza van, a becsületes írástudók minden erőfeszítése ellenére is, az az érdekes, hogy ki-ki mikor és kitől kapja meg, tanulja meg ezeket a szempontokat.
Ha mindaz, amit látunk, csak szkeptikussá tesz, de nem cinikussá, akkor még szerencsések vagyunk. Ez a könyvek birodalmára, a Gutenberg Galaxisra is vonatkozik. Magyarul elég felkészültnek, kritikusnak kell lenni, de ez nem lehet elég. Nem tudunk elég felkészültnek lenni, ha csak a könyvek birodalmát vizsgáljuk, kell hogy legyen az életben valaki, aki át akarja és át tudja adni tapasztalatát, aki ki tudja válogatni, mit olvassunk, amikor még csetlő-botlók vagyunk ezen a pályán, ezzel rendkívül sok munkától kímélik meg az első olvasót. Ez azt jelenti, hogy az írott szó becsületét annak fényében tudjuk elfogadni, ha meggyőződünk a leírójának becsületében, vagy amennyiben biztosak vagyunk annak becsületében, aki az olvasmányt ajánlja nekünk. Az írott szó becsületének, az értő olvasó függvényében van értelme (ebben a kontextusban találja meg értelmetlenségét az írott szó nem becsületes része is). Biztos tudás csak értelemmel teli erőfeszítéssel szerezhető, ha már megvan az írás, amelyre értelmünk irányul. Szkepszisünknek különböző szinteken kell megragadniuk a dolgokat, vizsgálhatjuk a tárgyi tartalmi vonatkozásokat, a nyelvieket, a strukturálisakat (az iromány belső logikáját), és a morális tartalmat. Ilyen alapon találhatunk hirdető-rábeszélő írást, információs írást, tudományos írást és szépirodalmat stb. Mindehhez szükségünk van az éleslátás logikájára, amelyet aligha magunk találunk ki.
Az írott szó jelenlétének, becsületének annak kontextusában van értelme, hogy az olvasó, a tudó ember jelen van-e, és hogy rendelkezik-e olyan ismeretekkel, amelyek segítenek neki abban, hogy tájékozódjon. Korunkban az írott propaganda, noha jelentős, nem elsődleges. A propagandisták jobban tudják, mit szeretne hinni, mi a vágya egy ún. átlagembernek, mint maga, és ezt többnyire nem írásban mondják el, mert azt is tudják, hogy többnyire nem olvasni akar az ún. átlagember. Az információhordozók mennyisége megsokszorozódott, és ezek inkább ingereket továbbítanak, mintsem információkat. A felhalmozott tudás mennyisége megnőtt, tizenként évente megkétszereződik az emberiség által megszerzett tudásmennyiség (de az is lehetséges, hogy ez az adat már elavult). Ez kötetek millióit jelenti, de ez bizonytalanságot és nem bizonyosságot jelent, hiszen a teljesen leellenőrizetlen könyvek, sajtótermékek mennyisége még a tudásmennyiségtől is gyorsabban nő. Az a tudásmennyiség, amelyhez juthatunk, nem, ill. nehezen ellenőrizhető le. Vajon a vak szerencse dönti el, hogy melyik kötet kerül a kezünkbe a sok millióból? Nincsenek véletlenek.
A hit kérdése és a közlések elhivése összekapcsolódik, ez az írás, az írott szótól elemibb szféra. Ez sajátosan és sajnálatosan azt jelenti, hogy mégis szkeptikusnak kell lennünk, rengeteg energiát kell pazarolnunk egyébként jogos szkepszisünk elhallgattatásában, egész lényünk megnyugtatásában. Csak egy dologban nem lehetünk szkeptikusak. Lehet az apánk, az anyánk, a barátunk, a tanítónk, a tanárunk, és még sok mindenki, aki kiteszi szellemi égboltunkra azt a bizonyos sarkcsillagot, ami körül tájékozódhatunk. Vajon van-e, volt-e ilyen ember körülöttünk, és vajon mi hogyan állunk, és érzünk-e magunkban olyan minőséget, és vagyunk-e olyan elszántak, hogy valakinek megmutassuk a becsület sarkcsillagát.
(Az írás a Szarvas Gábor Nelvművelő Egyesület pályázatának második díjasa)
