A májusokról

Azt hiszem, hogy az éveket valójában elég csak két részre osztani, nekem legalábbis. Az évnek van egy szép, jó része, és van egy csúf, rosszabb. Érdekes megfigyelni az ünnepek eloszlását is, java részük az év csúf részére esik, talán azért, hogy túl lehessen élni azokat a napokat, amikor az élet szökni látszik. Az év szép, aktív részének nincs szüksége ünnepekre, az maga az ünnep. Az élet jövetele, amikor az élet valóssá, megfogható testté válik, amikor már nem csak potencionalitásában létezik, hanem valóságában. Amikor a rügy már nemcsak ígéret, hanem virág. Május az a kapu, amely az év szép részébe vezet, a pünkösd meg a teljesség megragadása. És ez nem holmiféle szólam, ez a vegetáció bölcsessége, ahogy a levelek kizöldülve az életre szavaznak, ahogy a hó már csak „tavalyi hó”, és mindez szakrális is, hiszen mi tudná jobban ünnepelni az életet, mint a zöld lomb.

Én május elsején az életet ünnepelem. Így van ez most is, amikor kiülök, sőt kifekszek valahova messze a sok embertől, és hagyom, hogy a nap átjárjon, de akkor is az életet ünnepeltem, amikor a haverokkal és sok sörrel mentünk ki az erdőbe, és abban reménykedtünk, hogy valahol a közelben lány is akad. És ma már azok a sörözések is szakrálisnak tűnnek, igen, azok voltak az életünk napjai, azokból vagyunk. Még szerencse, hogy a kommunisták (Chicago, Haymarketi zavargás, 1886 felidézése) is akartak valamit május elsejével kezdeni, ráakaszkodni az amúgy is ünnepélyes pillanatra, így az mentesült a munkavégzés napi ritmusától, és – leszámítva a kötelező ide-oda vonulásokat – szabad lett…

A május az év kamaszkora, és ezt érzik is a kamaszok, általában ekkor történik meg az első vízbemártózás, fürdés, ekkorra kerülnek elő a pólók (értsd: rövidujjú majicák) és a szandálok (értsd: szandálok). És ez a hónap a szexualitás felizzásának is az ideje, ami talán még a zöld lombnál is szebben ünnepli az életet. A május elsejék egyben ellenpontjai a november elsejéknek, májusban nem emlékezünk, hanem remélünk. Május elsején nem virágot vásárolunk, hanem tépünk, és az orgonák közhelye sem közhely. A november a „majd”, a május a „most” hónapja. Ezért paradox öregedőfélben megélni a május elsejéket. Szópazarlásba fullad. Öregedvén a májusok egyre inkább emlékekként kerülnek elő, ami ellentmond a majálisok lényegének, a május kamaszságának. Fiatalként a májusoknak nincs szükségük a sok szóra, fiatalon igény sincs annyi szövegre, mert legfőképpen akkor, májusban szedik össze azokat az emlékeket, amelyekről egyszer beszélni fognak. Egy virág, egy ajak (esetleg egy zigomorf virág az ajakosvirágúak rendjéből), egy napsugár, egy pillantás, de még egy sötét napszemüveg mögé elrejtett tekintet emléke is végig tudja kísérni az embert májustól novemberig, az ifjúságtól a halálig.

A május az a hónap, és nem egy másik, amelyben a szép rész végleg elkezdődik, a legpesszimistább várakozások szerint is, noha az el(s)eje néha (néha?, netán, általában, gyakran) megzavar bennünket egy kis esőcskével, sőt olykor komoly esőzéssel is. A november viszont az a hónap, amelynek beköszöntével már semmit nem érdemes remélni, legfeljebb a feltámadást. Ezzel szemben májusban mindent érdemes remélni, de csak a legnagyobbakkal érdemes szólni róla:

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,

s ha a parkban csiklandó nevetése

mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt – mint a tavalyi hó.

Villon–Faludy: Ballada a múlt idők dámáiról (tanulságos utóirat)

Megjelent a Magyar Szóban: 2012. április 30-án:
http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-05-01_A_majusokrol.xhtml