Minthogy minden napnak van előzménye, ennek az volt, hogy egy parkban megesett egy csók. Másnap reggel nagyszerű álom után ébredt. Úgy érezte, hogy végre hazaért. Álmában a sötét hideg univerzumban repült a szeretett lénnyel, és semmi mást nem érzett csak őt. Ez elmondani nem lehet. Olyan volt ez, mintha az anyaméhbe tért volna vissza. Csak attól sokkal jobb volt. A szavak túlságosan, durvák, konkrétak, meghatározottak. A szavak nem alkalmasak, hogy bármi lényegeset is kifejezzenek. Ezt sem.
Pihenten és elégedettem ébredt, aztán sült krumplit és csirkecombot evett kólával, és már indult is. Úgy érezte, hogy ez csak a kezdet, mert hitte, hogy a szerelem nem azonos a szerelembe esés pillanatával. A pillanat csak egy hatalmas ugrás, amit lassú növekedés követ, ami a végtelenségig tart, és amely túléli még az életet is (Abelard és Häloise, Philemon és Baucis, mag hasonlók). És noha piszokul fiatal volt, úgy érezte, hogy szerelem tovább él a gyerekekben is. Akkoriban azt hitte, hogy – a dolog technikai részén felül – a gyermekek igazából a szerelemből születhetnek, és hogy valóban csak a szerelem örök. Minden más történés mellékes, a legnagyobb dolog pedig az, amit a múlandó ember tehet, hogy továbbadja a szerelmet, „átviszi” azt. (A középsuliban tanulta azt az „átvivős” verset).
Angyalokat látott, arra gondolt, hogy majd gyerekeik lesznek, hogy szépek lesznek, mint az anyjuk (és persze okosak, mint az apjuk), és hogy majd semmilyen hibát nem követnek el a nevelésükben, hogy boldogok, erősek lesznek. Azt gondolta akkor, hogy az egész élet előttük áll. Gondolatban le is pörgette az egészet, hogy a végén nagyon öregen, nagyon bölcsen és nagyos szakálasan úgy haljon meg, hogy a sok gyerek és a még több unoka veszi körül. (Persze akkor is a világot akarta magához igazítani, nem pedig elfogadni olyannak, amilyen). Igen, ő általában a jövőről szőtt illúzióit kergette. Ám aznap még ez sem zavarta. Talán eszébe sem jutott a jövő. A nap tökéletesként, tökéletesen rögzült benne. Felhőtlenül boldog volt, az a boldogság az örökkévalóság, örökérvényű, örök jelenlevőség pillanata volt. A még ki nem nyílt rózsabimbó szépsége, amely mindent ígér.
Az ő szerelme nem volt viharos. A lelkében dúló viharok már a vágy és remény vitorláit dagasztották. Az ő szerelme akkor egyszerre volt a pillanat és a lassú kibontakozás. Amikor először látta Íriszt, már tudta, hogy ő az, aki kell neki, és remélte hogy a pillanat csírájából terebélyes fa nő majd. Akkor számára ez az objektíve jelentéktelennek tekinthető dolog volt a minden. A nézése, a mosolya, az érintése, amelyet sem megismételni, sem más úton megszerezni – utóbb kiderült – nem lehet.
A tóparton enyhe halszag érződött. Haját lófarokba fogta. Csíkos egyrészes fürdőruhája inkább sejtette, mint takarta csodálatos ívű domborulatait. Gauss és Bolyai is elalélt volna azoktól az idomoktól (Lobacsevszkijről nem is beszélve). Írisz a tökéletes szépség valóságba, három dimenzióba vetített megjelenése volt. A tér csodálatos görbületei, a szépség megismételhetetlen minőségét jelenítették meg. Már csak azért is érdemes volt élni, hogy azt megláthassa. Olykor, nem is olyan ritkán, amikor nehéz neki, csak bevillan az a bizonyos idom, az a görbület, és tudja érdemes... A négy őselem akkor együtt volt ott a tóparton, a föld, a nap, a víz, és a tűz a szívében. Mégis olyan nyugodt volt, mint a planéták és a csillagok (és persze mint a fák és a kövek). Nem érzett semmit abból, amit addig és az óta is mindig érez, nem vágyódott sehova (mint mindig). Azon a napon ott a tóparton volt jelen, otthon volt, a szeretett lény közelében. Azon az egy napon.
Aztán elmúlt a dél, és elmúlt a dél után, és hazakísérte, nem csókolta meg, mert nem kellett megcsókolnia, tudta, hogy az övé, de ettől az még jobb volt, hogy ő maga is valakié volt. Boldogságához nem hiányzott egy újabb csók, akkor egyszerűen csak boldog volt, létével kibékülve, csak volt, boldogan. Csak. Aznap a boldogság nem a messzi délibáb csalfa ígérete volt, és nem a szivárvány másik oldalán várt. A szivárvány benne volt, ő volt a szivárvány.
Írisznek valószerűtlenül jó teste volt, az ő méreteihez képest tökéletes. Szerinte nem a nagy mellek jók, hanem a tenyérnyiek, és neki éppen akkora mellei voltak, hogy beleférjenek a tenyerébe. A hasa, és a csípője eszméletlenül jó volt, vékony, de húsos. Haja, fitos orrocskája, az örökkévalóságot, az örök szépséget jelenítette meg. Nem az asszonyi szépséget, és nem is a kimunkált szépséget, még csak a szexus szépségét sem, hanem az eredetit, az elsőt, azt, amely csak felvillan, amely csak megjelenik, mint a napsugár a sűrű erdőben, és mint a pirosan virító kis szamóca. Az a szépség egyszerre izzította benne a fák csendes, zöld tüzét, és a láng sárga és vörös izzását. Egyre mélyebbre szívta magába a lényét.
Akkor kellett volna megállnia az időnek, de az tovább lendült, mint mindig. Szívében a dal égett: „Szép június piros, piros rózsája, szerelem tiszta dallam, mit hallok én szívemben szüntelen.” – Az óta is ezt hallja, ha a szerelemre gondol, és az óta is ez jut eszébe, ha június van. Mert akkor úgy érezte – „Szerelmem mélyebb nem lehet, s te szép vagy, mint a Nap; szeretlek, míg az óceán, vize ki nem apad. Amíg nem porlad szét a szirt, s zúgnak a tengerek: szeretlek én, míg életem, homokja elpereg.” És az idő csak pereg, az óta is pereg. Pedig ott akkor kellett volna megállnia. Vajon jobb lenne-e, ha az a pillanat az, akkor ott az örökkévalóságba dermed… hogy lett volna “hallott dal, de mit a fül meg sem hall”, és amely „Örökre hév s örök örömre kész”, és amely „Az öröklétnek: hűs pásztormese”? Nem tudja.
Persze lehet, hogy a szerelmesek vaksága vakította meg. Benedek barátjának volt egy ismerőse, Lajos, aki reménytelenül szerelmes volt egy lányba. Egyszer borozgatás közben, elkeseregte a bánatát, a többiek meg vigasztalták. Mondták neki, hogy nem jó a lány szövege, és helyeselt; mondták, hogy liba, és nem is érdemli meg őt, és ő helyeselt; végül valaki azt is mondta, hogy a lánynak nagy a feje, mire a barátunk (sóhajtva): de olyan jól áll neki… Az ő esetében azonban a vakság, a szép vakság és a valóság egybeesett. Írisz gyönyörű volt. Akkoriban énekelték a Heaven is a Place on Earth c. dalt, és valóban, úgy érezte minden gondja megoldódott, és nincs jobb hely az univerzumban, mint az ott, akkor mellette. A Belinda Carlisle típusú bőven húszas, sőt harmincas nők nagyon tetszettek neki. Volt akkoriban egy haverja, akit egy bőven harmincas nő szakított le tizenéves korában, azt hitte róla, hogy megnyerte a főnyereményt. Ám Írisz hatására azt is elfeledtette, hogy valaha kedve lett volna ágyba bújni egy dögös smirglihangú harmincassal.
Írisz nem fürdött a tóban, mert kiütései lettek volna tőle, neki viszont nem, de a vízből nézve Írisz a parton a hűvösben heverve még dekoratívabb volt. Döbbenetes, hogy az ember milyen feledékeny. Nem emlékszik semmire, csak arra, hogy minden tökéletes volt. Nem emlékszik a tóra, nem emlékszik, hogy kikkel voltak ott, csak a nyárfa zöld lobogása, és Írisz maradt meg.
Végül hazakísérte Íriszt, de nem csókolhatta meg, mert valami szavazás volt aznap, és a szülei éppen indulófélben voltak, így csak elbúcsúztak a másnapi viszontlátás reményében.Másnap lógott az eső lába, és a biciklijével is valami baj volt (amit persze nem tudott megjavítani, mert hülye volt minden javításhoz), így az anyja minijével indult el. Idegesítően kopogott a pedál és a láncvédő, de hajtotta a hév hozzá. És egyedül volt, amikor odaért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése